Kirándulás Mustafához

Ott tartottam, hogy az oázisos piknik fáradalmainak kipihenése érdekében éppen sör-gitár-éneklés tengelyen mozogtunk a "Lyukban", amikor is éjfél körül Zakarias meghívott minket a tanyájukra, ami igazából nem is tanya. Inkább nevezzük természet- és állatbarát hippi-telek kezdeménynek, de ezt abban a pillanatban még nem tudtuk. Egy amerikai és egy svéd srác jött még velünk, akiket annyi ideje ismertünk, amennyi idő alatt a kölcsönkért gitáron két dalt eljátszott az egyikőjük. Öt perc alatt megbeszéltük velük, hogy megyünk, mivel nem láttunk értelmes okot, hogy miért ne. Igen, ez is valószínűleg egy olyan veszélyes dolog, amit sokan nem tennének meg.

Az alábbi zenét nem csak az ijedősöknek kínálom, hanem mindenkinek, aki valaha egy kicsit is idegállapotba került. Olyan, mint a vörös fény. Nyugtat.

Ő Zakarias, a meghívónk:

Az oroszlán a Mustafa, aki a házigazda (bocs a szar minőségért, de ahol kibaszás jár a fotózásért, ott már ennek is örülni kell):

Felkeltettünk egy a kocsijában alvó random taxist, és előadtuk neki a helyzetet. Annyira nem volt belőle gond, hogy ott is maradt velünk a reggeli munkakezdésig. Tüzet raktunk, teát főztünk, ment a jammelés. Zakarias pedig közölte, hogy neki ne merjen itt senki semmit megköszönni! Most szól utoljára, hogy mindenki érezze magát kurvára otthon, és legyen minden magától értetődő. Ezt elég agresszíven adta elő :) Már hajnalodott, amikor épp tárgyaltuk az amerikai, svéd, marokkói és magyar csajokat, és egyszerre azt éreztem, hogy engem valaki figyel. Megfordultam és egy kb. tízfős, szürke szamárcsorda képe rajzolódott ki a ködös hajnali fényben, pár méterre tőlünk. Zakarias megindult feléjük és egy kötelet tett az egyik szamár lábára. A többiek elszaladtak, de ez a csacsi meg sem próbált utána kiszabadulni, beletörődött, hogy mostantól túsz. A vad szamarak egyébként rendszeresen bejárnak hozzájuk kaját lopni, így, hogy túszul lett ejtve, legalább nem kell lopnia, hanem kapni fogja az ellátást, de cserébe be lesz fogva dolgozni. Igaz, hogy nem mustangok voltak, de jól esett látni őket szabadon vágtázni. Vagy milyen szót kell használni szamarak esetében? A szamárvadászat után egymás hegyén-hátán alvás következett két sátorban, majd világosban már meg is tudtam nézni az egész helyet, ahol voltunk, amiről beszélgettünk. Mustafa örökölt egy földdarabot, amin az égvilágon semmi nem volt kisebb-nagyobb köveken kívül. Öt hónapja eldöntötték Zakariassal és még két sráccal, hogy ideköltöznek. Elég buzi-bulinak tűnik, de nem az. Mindkettőjüknek volt nője és gyereke is, de elhagyták őket a csajok, mivel nem akartak nomád hippik lenni egy olyan helyen, ahol se víz, se áram, se semmi. Teljesen érthető. Viszont a srácok nagyon eltökéltek voltak abban, hogy el a városból. Mondjuk, más komoly tervük se volt, de azért szépen lassan fejlődtek. Mind zenélnek, kézműveskednek és festenek. Ebből lett pénzük, amin lovakat vettek. A szamarak kutyák és macskák önként jelentkeztek be, de nem csak hogy maradhattak, hanem még ők is jobb ellátásban részesültek, mint a gazdáik. Ha az összes háziállat megkapta a saját kajáját és gyógyszerét, a lovak meg lettek futtatva, csak utána eszik az ember. A kaja itt úgy nézett ki, hogy mindenki bedobta, ami nála volt, és összeütöttünk egy rántottát némi zöldséggel, amihez volt még pár pita. Körbeülte mindenki a tálat, a házigazda osztotta mindenkinek a pitát, és szépen kiettük a tálból, ami benne volt. Kevés volt, de mindenki figyelt, hogy ne vegyen többet, mint a társai. Testvériesség. De azért ez itt kemény élet. Traktorral hozatnak vizet meg benzint, hogy legyen néha áram, meg ne pusztuljanak szomjan. A területen található kövekből építenek kerítést, épp kutat ásnak (amiben vizet találtak kb. egy héttel azután, hogy mi ott voltunk), a lovaknak nagyon szép karámot építettek, de a saját kényelmükre nem sok energiát fordítanak.

Ez itt a konyha és ebédlő. Egybenyitva a lovak éléskamrájával és a világgal. Általánosságban nem sok csapadékra számítanak, ez látszik, de itt épp a lókaját pakoltuk össze és takartuk le fóliával, mert komoly esőzést jeleztek a meteorológusok. (Ez az eső meg is jött és okozott is meglepetést, de erről majd később)

Ez a két hálószoba, majd a kert azon része, ahol már összerendezték a köveket:

Ez itt a kert. Háttérben a toalett, középen a tolvaj, elől az éjszak maradványa.

A hajnalban befogott szénatolvaj:

Készítettek mellékhelységet a vendégeik részére, ami kiválóan használható cajon helyett. Zakariás maga egyébként a gyengeség jelének tekinti az angol wc használatát. Ő maga a természetben, fák tövében szokott szarni, mert szerinte az a normális.

Ez itt a kert 2. Itt még az eredeti állapotok uralkodnak:

Minden közös

Akinek van, attól elvárják, hogy adjon, de ők is beleteszik mindenüket. Képzeljük el azt, hogy egy valakit a társaságból meghívnak egy sörre, erre ő szétosztja a három deci sörét öt felé a többiekkel. Más kap egy marék ricát (napraforgómagot). Leül az asztalhoz, és mindenkinek kiszámolja, hogy fejenként hét darab jut. A helyi piacon és a Carrefoureban párszor bevásároltam. A helyi zöldségek, gyümölcsök nevetséges áron kaphatók. Például egy kiló avokádó 360Ft. Egy ilyen adag naranccsal és avokádóval álltam elő a lyukban az egyik estén. A srácok kértek tálat a pincértől, mindent megpucoltak és beledaraboltak, majd mindenkinek körbeadták. A szomszéd asztaloknak is. Nem sokkal később jött is vissza egy kör tökmag. Igen, az okos cigivel is pontosan ugyanezt csinálják. Ha egy családi ünnep alkalmából birkavágásra kerül a sor, felhasználják azt, ami épp az ünnephez kell, a többit meg elajándékozzák. Igazából logikus és szerintem a hűtő előtti időkben nálunk is nagyobb divat volt az ilyesmi. Csak disznóval.

Pár nappal az ottlétünk után Mustafa szólt, hogy sikerült addig leásni a kútjukat, hogy lett vizük. Így már nem traktorral kell felhordani műanyag kannákban. Most már csak az áramot kell valahonnan előásniuk és indulhat az összkomfort. 

Azt látom, hogy nagyon igyekeznek jók lenni, egymással és a természettel harmóniában élni. Azonban sokszor hiányos a tudásuk és a legnagyobb jóindulat ellenére is hülyeséget csinálnak nagy buzgalmukban. Például a Mustafáéknál töltött éjszaka utáni takarításkor kérdeztem, hogy hová tegyem a műanyag hulladékot. Zakarias csípőből mondta, hogy basszam bele a tábortűzbe nyugodtan. Meglepődtem, de tudtam, hogy ez nem köcsögségből van. Elmagyaráztam neki, hogy ennél nagyobb faszságot nem is tehetnének a műanyaggal, mire azonnal előkészítettek egy helyet, hogy mostantól oda gyűjtik a műanyagot betüzelés helyett. (más kérdés, hogy az összegyűjtött szeméttel Marokkóban mit lehet kezdeni...)

Azt írják/mondják/javasolják minden felületen az okosok, hogy a kábítószeren kívül a vallás a másik téma, amit szigorúan minden körülmények között kerülni kell Marokkóban, ha jót akar magának az ember. Nos, valójában mindkettő rendszeresebb téma, mint az időjárásról való üres fecsegés más országokban. Ebből kifolyólag a következő bejegyzésben a muzulmán vallás helyi fiatalok általi értelmezését fogom felrajzolni.

Veled történik az év vége környékén olyan, hogy annyira lelazulsz, hogy megszűnik relevánsnak lenni, hogy épp milyen nap van? Nos, szerintem ma, azaz csütörtökön van szerda, így most jön a szerdai bejegyzés. 

Amine a megismerkedésünk másnapján felajánlotta, hogy költözzek oda hozzájuk pár napra, hogy megtapasztaljam, hogyan él egy átlagos marokkói család. Tudjátok, hogy mennyit agyaltam a felajánláson? Semmit. Ilyen bizalmi dolog, vagy megérzés ez már megint. Mi baj lehet? Nos, azért egy kicsi lett, de ehhez meg kell osztanom néhány kis színest, hogy mindenki értse: 1. épp két hónappal a térdműtétem után utaztam ki, alig tudtam lépcsőzni és guggolni meg aztán pláne nem. 2. Nagyon jó az emésztésem. Úgy is mondhatjuk, hogy a szám és a segglyukam nyílegyenesen van összekötve körülbelül egy méter béllel. 3. Ha van is WC egy ilyen régi lakásban, az általában pottyantós. Kell tovább magyarázni?

Azért a költözés előtt még beszúrtunk egy kirándulást, amiből útközben kettő lett.

Kirándulás Ayn Lahjarba

Aminenal és Djallillal elmentünk vidékre egy napra. Az úticél Ayn Lahjar volt, Zawitt Chirf területén. A Chirf a srácok elmondása szerint gyógyító embert jelent. Náluk felé ez úgy működik, hogy a gyógyításért nem pénzt, hanem bármi mást fogad az ember. Besántikálsz, meggyógyít, beteszed a takarója alá, amit gondoltál, majd kisétálsz. Utána a gyógyító csóka az összegyűjtött javakat szétosztja a rászorulók között. Vagyis nem szétosztja, hanem mindenki viheti tőle azt, amire szüksége van.

Grande taxival mentünk. Ezek általában öreg mercik, a mi járgányunk is az volt. 770000 km volt benne, de mondta a sofőr, hogy ez soha nem megy tönkre. Úgy működik a rendszer, hogy addig nem indul el a kocsi, amíg tele nem lesz. A tele jelen esetben legalább hét embert jelent az ötszemélyes kocsiban. Nagy vidáman gurulunk a félsivatagos tájon keresztül már egy ideje, amikor az út szemközti oldalán feltűnik egy család. Satufék, ordibálva beszélgetés, majd a sofőr kiszáll és bebassza az egyik kb. kilencéves forma gyereket előre és teli gáz. Na, ez felénk minimum egy pánikrohamért és rendőrért kiált, mert gyerekrablás szaga van a dolognak. Kérdezem, hogy mi a fasz? Mire röhögve elmondják, hogy a kisgyerek túsz. Így intézett magának visszfuvart a taxis. Laza.

Hátsó sor:

Első sor a tússzal és egy manóval:

Meg nem mondom ennek a városkának a nevét, ahol pont a másnapi regionális óriás-piacra készült a nép. Ekkor még meglehetősen szellős volt a helyzet. Itt vettünk friss birkahúst meg faggyút (ezt szándékosan kérték a srácok!), és gyalog mentünk tovább. Sajnos, vagy nem sajnos, de úgy alakult a következő nap, hogy nem volt alkalmam visszajönni megnézni a vásárt.

Nem csak a halászok alszanak bárhol és bármikor:

Szomorú csacsi a lányoknak:

Így néz ki, amikor az oázis széléhez érünk:

Odaérve meg kellett állapítanom, hogy nem kell sivatagba menni ahhoz, hogy oázist lásson az ember. Sok datolyafa, sok énekesmadár, kispatak, nyugalom, gitárzene. Azt talán még nem mondtam, de egyértelmű gondolom, hogy mivel Amine nem én vagyok, ezért természetesen ő is tud gitározni meg énekelni.

Panellakások tapétamintái:

Pálmafa gallyat gyűjtöttünk, tüzet raktunk, aztán sütöttünk. Itt ettem életemben először olyat, hogy fűszermentes sült birka faggyúval - amit amúgy a tűzbe is tettünk, hogy átjárja az illata a húst. Vagy nagyon éhes voltam, vagy tényleg jó volt. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha újrapróbálom, mindenesetre határozottan pozitív meglepetésvolt a sült faggyúkocka egy szelet kenyérben szétolvasztva. Nem gondoltam volna, na. Ez az oázis is megérdemli, hogy elvesszen benne az ember.

Több, a területen lakó kóbor kutyát is megetettünk. Úgy vettem észre, hogy ebben a világban a kutyáknak nem jár a macskákat övező tisztelet. Egyenesen vannak faszkalapok, akik igyekeznek lemérgezni őket. De Aminék, mint a többiek, akikkel megismerkedtem, nagyon nagyra becsülik a négylábú testvéreket. Partnerként tekintenek rájuk, nem az ember alá sorolt élőlényként. Mindenképp legalább egy egységgel közelebb állnak a természethez, mint az átlagos európai ember és ezt jó megélni.

Hogy, hogy nem, ezen az estén megint a lyukban kötöttünk ki, hogy végül mégse ott kössünk ki igazán...

Aminnal és Djallillal vettünk szardíniát 20 pénzért, megsüttettük 6-ért, majd hárman nem tudtuk mindet megenni, pedig az egyik legjobb választás volt (de erről inkább majd valami kajapornós részben). Egy kis sör a lyukban 16 volt, csak mondom. És egy héttel korábban a piacon 150 lett volna egy vegyes óceán-tál. Ezt is csak úgy mondom. Vettünk még bort az italboltban, meg a srácok hasist. Természetesen én nem próbáltam se most, se máskor, a szagától is rosszul vagyok. Oda se szoktam nézni, ha valaki szív. Fujj. Az italbolt viszont mókás. Mivel nem flangálhatsz az utcán még bontatlan szesszel sem, ezért újságpapírba csomagolnak minden egyes üveget. Direkt erre a célra hozott friss-ropogós, használatlan újságba. Olyan szép ez az egész, ahogy a szabályaikkal bánnak. :) Szóval felpakolva minden jóval és rosszal elsétáltunk a várfal mentén megnézni – szerintük – a kontinens legszebb naplementéjét. A kis lokálpatrióták... Nem is láttak még máshol naplementét. Az az igazság, hogy még én sem láttam az összeset, de ez, ahogy a levegőben lévő sivatagi por miatt mindenféle színekbe fordulva belebukik az óceánba... Nem tudom hogy leírni, a fotó meg nem adja vissza, de ha azt mondom, hogy azok sem tudnak vele betelni, akik ezt minden nap látják, akkor azért van benne valami, ugye? Oda kell menni!

Az óceán bámulása közben gyimesi keserveseket hallgattam, és Amine az egyik dallamra ráugorva elkezdett énekelni egy arab dalt, mert hogy az ugyanaz. Azt esetleg említettem már, hogy kicsi a világ?

Az óceán és a várfal közötti út a tuti hely felé, ami kintről nem is látszik. Le kellett másznunk a sziklákról egy másfél-két méter mélyen fekvő következő szintre. Innen egyébként nagyon gyorsan kellett menekülnünk amint megindult a dagály.

A víz komoly munkát folytat:

"Vajon a nap lement-e?" - variációk egy témára, de igazából nem csak egy helyről:

A második kedvenc képem:

Zerkula János keservese, aminek az arab hasonmásáról sajnos semmit nem tudok felmutatni. Ez itt archaikus magyar népzene. Gyimesi keserves, az előadó pedig az egyik legnagyobb prímás fenomén (nagy szavak, de ha egyszer így van...) 

Miután ránk sötétedett, megint a lyukban lyukadtunk ki, és folytattuk a javak fogyasztását. A kocsma egyik sarkában összeverődött kb. húsz ember meg két gitár. A gitárok mentek körbe, és mindenki eljátszott rajta néhány dalt. Baszki, itt én vagyok az egyetlen ember, aki nem tud gitározni? Igen. Be is basztam.

Akinek van kedve, az tegyen ugyanígy szilveszter alkalmából.

Sok élményt, boldogságot, jó utat, és még jobb "hazaérkezést" kívánok mindenkinek! 

2019-ben találkozunk.

z

Akkor rázódjunk is vissza az utazásba ezzel a Bob Marley-nótával (akit testületileg imád mindenki, akinek itt bármi köze van a zenéhez), ami az ezen a napon megismert bajtársam egyik kedvence. Nem akkora sláger, de van benne potenciál és nagyon hívogat összeborulós közös éneklésre:

Miután leadtam a bérelt bringát, benéztem egy afrikai hangszerboltba. Épp két srác zenélt, és azonnal mondta az egyik, hogy nekem olyan a fejem, hogy válasszak egy kongát, üljek lefelé azonnal, és doboljak. Nos, szerintem semmi különleges nincs a fejemen, de nem kezdtem el magyarázkodni, inkább eleget tettem a meghívásnak. Itt elég rövid időn belül odajutottunk, hogy nekem jók az energiáim, szóval ők most megmutatják nekem, hogy milyen az igazi Marokkó, amit a turisták nem látnak. Ezért jöttem, gondoltam magamban, szóval mi baj lehet? Ők voltak Djallil és Amine (Egy másik, nem a Brody-imitátor). Djallil, szegény egy felvállaltan alkoholista húszon-páréves srác, aki egy másik üzletben árul táskákat, szőnyegeket, fonott kosarakat jutalékért. Nem karrierista, maradjunk annyiban. Amine más tészta. Ő a hangszerboltban készít és árul hangszereket szintén jutalékért, azonban ő emellett még a zenélést is komolyan veszi. Ambíciói, álmai vannak. Hogy el tudd őt képzelni, gondolj arra, hogyan nézett ki, milyen gondolatai voltak és hogyan énekelt Bob Marley. Ennyi. Amikor ezeket a sorokat írom, már kiderült, hogy elindult és nyert egy marokkói világzenei tehetségkutatón. Talán ennek és a spanyol barátnőjének köszönhető, hogy azon szerencsés kevesek közé tartozik, akik legálisan beutazhatnak majd Európába.

Kettejükkel parádéztunk föl-alá a városban, mire egyszer egy étterem konyhájánál kötöttünk ki, ahol Amine váltott pár szót egy kedves asszonnyal, majd továbbálltunk. Később mondta, hogy a hölgy az anyukája volt, Aisha. Megnézett magának és megállapította, hogy rendben vagyok, mehetek a házukba, szóval meghívtak ebédre. Az anyja érzi az ilyesmit - mondta. A házuk négyszintes, és a medinában bérlik. Az alsó szinten kis konyha és egy pottyantós WC, utána pedig emeletenként egy 6 és egy 8 négyzetméteres szoba. Apuka halász volt, és két hónapja halt meg. Anyuka szakács, és három gyereke van. A fiatalabb lányával és annak kislányával élnek az egyik kis szobában. Amine a másikban. A következő szinten albérlők vannak, legfelül pedig a harmadik testvér a családjával. Mindezek mellé a csajok befogadtak állandóra egy kisbabát, akinek meghalt az apja, az anyja meg nem képes egyedül eltartani, így megkérte Aishát, hogy amikor dolgozik, vigyázzanak rá. Ebből most gyakorlatilag az lett, hogy az igazi anya jár oda látogatni a saját gyerekét, aki ott lakik.

Amine háza Aminnal:

A bértartáson lévő gyerkőc:

A nagyobbik szoba, ahol pár napot laktam. Sok jó ember kis helyen is elfér. Volt itt 8-10 fős móka is.

Az ennivaló unokahúgica:

A családban egyértelműen Aisha, vagyis az anya az úr, és ez nem egyedi eset. Djallil például megmutatta, hogy hol szokott csövezni, amikor bebaszik, mivel konkrétan nem mer hazamenni. Fél az anyjától.

Hát itt:

Vagy képzeld el ezt a szitut: A lógógatyás rapper keménycsávók vonulnak keresztül a sétálóutcán egyfajta erődemonstráció gyanánt, és amikor szembejön egy idős hölgy, mintha levágták volna a kemény faszukat. Tisztelettudóan köszönnek, és mindenki egyesével homlokon csókolja. Mintha ő lenne a keresztapa. Mármint keresztanya. De tuti nem ő volt az, mert szinte minden öreg megkapta ezt a tiszteletet a fiataloktól.

Matriarchális társadalomban élnek? Ezt én nem tudhatom, de sok példát láttam rá.

Teljesen nem idevágó offtopic tény: a világ tényleg nagyon kicsi 9999. rész:

A szállásomon este épp végig pörgettem a szocális médiát, amikor észrevettem, hogy egy rég nem látott barátnőm Casablancából posztolt fotót. Rá is írtam, hogy nem tudom, hogy hol jár, de én épp Essaouirában készülök aludni. Erre ő: "Ne szopass!" Mint kiderült, tőlem kb 200 méterre voltak épp a párjával. Ilyen ez. El kell utazni 4000 kilométerre, hogy találkozz valakivel, akivel előtte a 150 km is leküzdhetetlen akadály volt éveken át. :D

A nagy találkozás. Középen a kongás fej (?)

A következő epizód tartalmából: felkeressük a legjobb spotot, ahonnan megvizsgáljuk, hogy a világon a legszebb nap lement-e, majd tartunk egy szépségversenyt.

Kilépős kakukktojás:

Rendhagyás történik. A legutóbbi posztomhoz megszületett az első komment, amit ezúton is köszönök a kiötlőjének, mert még ha nem is ez volt a szándéka, egy igen fontos témát mozdított meg a fejemben. Emiatt most az előre megfontolt szándékommal szembemenve ezt fogom kicsomagolni.

Az előzmény az, hogy két észak-európai szőke túrázó lányt kivégeztek az Atlasz hegységben, Marokkóban. Valószínűleg terroristák az elkövetők.

Ezután jött ez a posztom:

A marokkói vidék bringával 09.

Amire érkezett ez a komment:

Az elmúlt pár napban 2 turistanőt lemészároltak Marokkóban, ezek után magányos biciklizést reklámozni nem feltétlen jó ötlet.

Először az jutott eszembe, hogy a kommentelő vajon elolvasta-e a bejegyzést, vagy elég volt neki a cím is? Amennyiben azzal állunk szemben, hogy az illető többet ír, mint amennyit olvas, nem is kell vele foglalkozni. Viszont ha végigolvasta, és utána merült fel ez a kérdés, akkor helye van az alábbi írásnak az ő irányába is. A többi olvasó felé pedig mindenképpen.

Nem, ez a blog nem reklámoz semmit. Az egyedül biciklizést sem. Arra sem akarok senkit rábeszélni, hogy utazzon Marokkóba. Én élményeket mesélek el. És igen, akinek viszket a segge, azt támogatom abban, hogy induljon el. Akárhová. BÁRHOL lehet érdekes dolgokat találni és tapasztalni, de a legfontosabb, hogy saját magaddal mi történik út közben.

Az egyedül biciklizésnél sokkal meredekebb történeteket is fogok még mesélni a deep trip blogon. Természetesen, csak azért tudom ezt megtenni, mert közben nem haltam bele semmibe. Meg azok sem, akik nekem mesélték a saját sztorijaikat.

Nem döntheted el, hogy mit érzel. De azt, hogy mit kezdesz az érzéseiddel, hogy feszegeted-e a határaidat, szembemész-e a józan eszeddel, azt eldöntheted. Az érzések alatt értem én a félelmeinket is.

Például hogy te félsz, vagy nem félsz a póktól, azt nem egy döntés kérdése. Pók! Félsz tőle, vagy nem. Ha igen, akkor még mindig eldöntheted, hogy megküzdesz-e a félelmeddel. És ez a lényeg, hogy vállalod-e a kockázatot azért, hogy kapj valami többet, vagy nem. Mennyire vagy felfedezőtípus?

Nagyon nem vagyunk egyformák, máshol vannak a határaink. Nem mindenkinek fér bele ugyanaz. Ezért én rábeszélni nem akarok senkire semmit. Azonban van egy olyan jó tulajdonságunk, hogy felnőve, beszámítható, benőtt aggyal rendelkezve már el tudjuk dönteni, hogy mi az, ami jó nekünk és mi az, ami nem. Én ennek a döntésnek a szabadságát mindaddig maximálisan tiszteletben tartom, amíg az illető másban, vagy másnak nem okoz vele kárt. És ez akkor is igaz, ha tudom, hogy a saját mércém szerint brutális kockázatot vállal, önmagára veszélyes idiótaságot csinál. Jelzek neki, de nem gátolom meg. Az ő élete.

Adrenalin, dopamin, szerotonin.

Lényegében ezek miatt teszünk mindent. És nem vagyunk egymás bőrében, nem tudjuk, hogy ki mire képes egy löketért, amit kiélvezhet, ha közben szerencsésen nem hal bele a mutatványába. Erős Zsolt, a hegymászó hős volt, a túrázó csajok meg bolondok? Attól függ, hogy kinek a szemüvegén keresztül. Az enyémen át így fest a dolog: Erős Zsolt tudatosan vállalt kiemelkedően életveszélyes kockázatot. Mondhatjuk, hogy kérte a pofont. A két lány ezzel szemben átlagos kockázattal számolhatott. Nő az nem vagyok, valószínű, hogy nem is leszek, így nem tudom pontosan megállapítani a rájuk leselkedő veszélyt. Apa sem vagyok még, viszont reményeim szerint leszek. És tudom, hogy ilyen esetben az én kockázatvállalási határom sokkal lentebb fog kerülni, mert az fog bennem munkálni, hogy nem hagyhatom magára a családom, a szeretteimet. Ebben nem vagyunk egyformák, viszont az biztos, hogy Zsolt tudatosan, előre megfontoltan és a kockázatok teljes ismeretében vágott bele az utolsó útjába. Úgy döntött, hogy neki az kell.

A Föld egy kibaszott veszélyes hely.

Igen, vannak kiemelkedően veszélyes részei, ahová csak az megy, aki keresi a bajt. Terroristákkal, csalókkal, veszélyes állatokkal és mérgező növényekkel van tele. Millió módja van annak, hogy meghaljunk benne, és ezek valós veszélyt jelentenek. De hogy ez a valós veszély mekkora, és bevállalható-e, azt magadnak kell eldöntened. Ha csak az utóbbi idők történéseire gondolok vissza, ne végezzünk háztartási munkát, mert halálos vérmérgezést kaphatunk egy répapucolástól? A nők ne menjenek sötétedés után futni, mert a céges bulin lerészegedő faszkalap családapa megerőszakolja őket? Nem, nem akarom ezeket a dolgokat elbagatellizálni. Ezek tényleg valós kockázatok. Csak olyan kicsi a valószínűségük, hogy észrevétlenül vállalják rengetegen. Ha a legkisebb kockázatot sem vállalnánk, megállna a világ.

A Föld egy kibaszott biztonságos hely.

Minden pillanatban sok milliárd ember éli a fentebb említett veszélyekkel tarkított életét, és csak páran halnak bele valami hülyeségbe. Minden pillanatban sok millióan vannak úton veszélyes és kevésbé veszélyes helyeken, és a nagy számukhoz képest nagyon kevesen szenvednek kárt. Minden ponton vannak olyan idegenek, akik kezet nyújtanak a rászorulóknak, ha látják, hogy szükség van rájuk. Legalábbis én biztosan nem fogok magára hagyni senkit, aki bajban van, és tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ezek elég jó arányok ám, amik alátámasztják a biztonságosságot, csak azzal nem lehet bekerülni a hírekbe, hogy Jóska-Pista elment kivilágítatlan biciklivel a kocsmába és útközben nem történt vele semmi. A jó hírek nem terjednek úgy, mint a negatív társaik.

Választhatod azt, hogy ülsz otthon és várod, hogy mikor jön el a halál, vagy kalandra fel és nézzük, mi lesz belőle! Na, ez az a határ, ami mindenkinél máshol van. Én nem fogom senki helyett eldönteni és azt javaslom, hogy másoknak se hagyjátok, hogy helyettetek mondják meg, hogy nektek mi a jó. Mérjétek fel, majd feszegessétek a saját határaitokat, de csak a saját tempótokban. Ez mindenképpen kell a fejlődéshez. Egy örök igazságot azért még idebökök:

Egy dolog biztos az életben: a halál.

És hogy addig mit kezdünk magunkkal, az rajtunk múlik.

Ezek után szerdán valószínűleg tényleg folytatódnak a kalandok, amikben a veszélyek felvállalása szerencsére sorban pozitív végkifejlettel járt. Jöttömre kelet felől számítsatok, de csak csütörtökön, mivel szerdán karácsony van. ;)

Mindenkinek békés, kellemes ünnepeket kívánok!

z

Kezdjük azzal, hogy a bringázás közben nem hallgattam zenét, hogy érzékeljek mindent, ami körülöttem történik. De ez nem akadályoz meg téged abban, hogy te hallgass. Szóval egy adag afrobeat jön az olvasás mellé. Igaz, hogy londoni, de nyugat-afrikai alapokból táplálkozva, rezes front-lányokkal. Szóval hajrá!

Béreltem bringát két napra, hogy körbejárjam a környéket. Jasintól, a fűszerestől kaptam egy bicikli-dealer telefonszámot. Megbeszéltük a helyszínt és odahozta a járgányt bukóval, pumpával, azonban zár nélkül. Azt mondta, hogy az egy kamu biztonságot ad az embereknek és akárhol ott merik hagyni, mert hát le van zárva. Aztán meg csodálkoznak, hogy mások úgy érzik, hogy nekik lett otthagyva a bicikli. Szóval ha megállok, ne zárjam le, hanem figyeljek rá. Azt is mondta, igaz, hogy több pénz, de kell nekem ilyen lufi kerekes hegyi bringa, mert különben beszarok. Teljesen igaza volt. Ha jól emlékszem, az ár 20 EUR/nap/bringa volt. Én meg ebben a pillanatban vettem észre, hogy nincs nálam elég készpénz. Azonnal a következőt monda a fickó: szüksége van a pénzre, de ha meg vagyok szorulva, akkor odaadja olcsóbban is. Megköszöntem a jószívűségét, és mondtam, hogy majd veszek le a kártyámról és utólag kifizetem. Másnap így is történt.

Sidi Kaouki, egy cuki kis szörfparadicsom volt a kitűzött cél. Négy óra oda. Gondoltam, ott jól megkajálok és vissza is érek sötétedés előtt. Fél óra alatt magam mögött hagytam Essaouirát minden külvárosával és aszfaltos útjával együtt, és belegurultam a vidékbe. Az utam legnagyobb része cserjéseken keresztül vezetett, és alig találkoztam élő emberrel. Nagyon szép, elveszni való vidék ez, ahol fákon legelő kecskéken, meg kavicsot legelő teheneken és az őket őrző pásztorkutyákon kívül semmi nem zavarja meg a nyugalmat. Mondjuk egy alkalommal nekem sikerült a feltűnésemmel leellenőrizni, hogy a kutyák jól végzik-e a dolgukat. A pásztor elégedett lehet velük, mert amíg elő nem bújt és rájuk nem szólt, addig nekem nem volt esélyem továbbmenni. Keresztültekertem pár településen, amik határozottan a boszniai hegyvidéki falvakat juttatták eszembe. Kövekből épült házak, kerítések, csend és nyugalom. Az utcákon csak manók sétálgatnak. Az utak mentén viszonylag sok közkút van ivóvízzel, de beszari módon nem mertem inni belőlük. Egyáltalán nem voltam felkészülve egy hasmenésre és kedvem sem volt hozzá, hogy végigcsináljak egyet a marokkói pusztaságban egyedül.

Az átlagos út. Nem országútihoz, vagy kempinghez van kitalálva.

A táj. Szóval ez élőben olyan, hogy innen alig tudtam továbbmenni. Porn. 

Néhol volt egy kis aszfalt is:

Egy manó egy faluban:

Sidi Kaouki még annál is kisebb, mint amire számítottam. Se ATM, se egyetlen hely, ahol lehetne kártyával fizetni. Mondtam már, hogy sikerült készpénz nélkül elindulnom? De. Az első büfében, ahol megkérdeztem, hogy fizethetek-e kártyával, Zineb próbált meg segíteni. Ő egy hetven pluszos asszony az Atlasz hegységből, aki tökéletes angolsággal magyarázta el, hogy hol próbálkozzak. Miután nem jártam sikerrel, kérni akartam a palackomba vizet a visszaútra. A néni erre leültetett és azt mondta, hogy Marokkóban senkit nem hagynak cserben, aki úton van, majd jól megetetett és megitatott. Hihetetlenül jól esett ez a kedvesség, amit annyival érdemeltem ki, hogy balfasz módjára felkészületlenül indultam útnak. Itt ettem először savanyított répát. Zineb saját maga készíti atlaszi recept alapján.

A hely maga nagyon szép, kezdő szörfösök gyakorolnak, akiknek még az is gondot okoz, hogy ne dobja őket vissza a víz, tevék pihengetnek, lovasok vágtáznak fel-alá a homokban.

A visszaúton pont beletrafáltam az egyik városkában az iskolaidő végébe, és rengeteg egyenruhás kiskópé gyalogolt haza. Sorban köszöntek rám, hogy bonjour monsieur! De úgy ám, hogy majdnem kiestek a szájukon. Bonzsúúúúr monsziőőőőőőő!!!! Hát, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Egyébként az iskoláik ezekben az elmaradottnak tűnő településeken is kifejezetten jó állapotúak, nem elhanyagoltak. 

Az esti visszaérkezésemkor a rijadban, ahol megszálltam, közölték, hogy nincs lehetőség, hogy bent valahol bezárjuk a biciklit, de egész nyugodtan hagyjam kint a falnak támasztva. Az utcán, lezáratlanul, éjszakára. Visszakérdeztem, hogy ez most komoly-e. Az volt. A recepciós lány mondta, hogy egyrészt van kamerájuk, másrészt amúgy se lesz baj. Ha te mondod... Otthagytam és reggel meg is volt. (A térfigyelő kamera jelenléte mennyire szokta elriasztani a tolvajokat?)

A következő napon a külvárosban bringáztam, és elindultam a végtelennek tűnő óceánparton északnak. Gondoltam, majd eljutok a szikláig, amit a távolban látok és utána visszafordulok. A visszafordulás hamarabb történt meg, mert egy idő után úgy éreztem, hogy ha egy hétig megyek egy irányba, akkor se lesz közelebb a sziklafal. Nyugalom az itt is volt, alig találkoztam emberrel. A kikötőben sivákoló és botrányosan viselkedő sirályok itt csendben aludtak nagy hordákban.

Az óvároson kívüli "taxi droszt": nem turista látványosság. A helyi lakosság előszeretettel használja a lovas kocsikat. Valószínűleg a nevetségesen olcsó motorizált taxiknál is olcsóbbak.

Nem nagyon tudnak mit kezdeni a szemetükkel. Építési törmelékből konkrét hegyeket halmoztak már fel a külvárosi részeken. Azért ezekből a házakból elég menő kilátás is lehetne, ha a kép alján nem zavarna be a sitt:

Ez a cucc meg konkrétan permetszer szagú levet folyat az óceánba néhány kilométerre a várostól. Sajnos ezt a bánásmódot még a Duna is megkapja. Ettől függetlenül nincs felmentés. Lófaszt a szájába minden felelősnek!

Napozó medúza:

Napozó sirályok:

A külváros szegény része:

 "Fantáziadús" külvárosi negyed:

Miután leadtam a bringát, benéztem egy afrikai hangszerboltba. És itt, ekkor dőlt el, hogy még egy szintet ugrok a sűrűjébe, csak ezt akkor még nem tudtam... Vasárnap folyt. köv.

Az egyedül utazásról eddig talán még nem ejtettem szót. Meg arról sem, hogy a saját agyamban hogyan és miért teszek különbséget a turista és az utazó között. Szóval ez egy ilyen értelmező bejegyzés lesz a szóhasználatomhoz. Utána pedig egy kis ízelítő arról, hogy hogyan mennek napjainkban a csajozós-pasizós dolgok Marokkóban.

Képzeld azt, hogy állatkertbe, vagy inkább cirkuszba mész. Ebben az esetben te kívülről vizsgálsz egy mesterségesen előállított állapotot kijelölt útvonalon végighaladva, vagy nézel egy a részedre begyakorolt produkciót a nézőtérről. Most én nem azt mondom, hogy be kell mászni az oroszlánok közé, de remélem érzékelhető, hogy az említett helyeken élő állatok élete mennyire nem tudja képviselni azt, hogy valójában a szabadban hogyan működnek. A természetes környezetében, természetes körülmények között kell lennie mindenkinek, hogy önmagát tudja adni. Amikor néptáncosként viseletbe öltözve adunk elő régi falusi szokásokat, táncokat, akkor is műsort adunk és nem azt látják a nézők, hogy valójában kik vagyunk és mit csinálunk a hétköznapjainkban. Ezek szerepek. Persze, külföldi turnékon, amikor viseletben volt az együttes, találtak már meg minket nyugat-európai nézők olyan kérdésekkel, hogy amúgy mi ismerjük-e az elektromos áramot, szóval ők teljesen bevették a műsort... Természetesen nem bűn megismerkedni régi népszokásokkal, nem bűn hagyni magad, és vezetett programokon részt venni egy nyaralás során, de ebben az esetben turista vagy. Ha pedig nem hagyod magad, akkor vagy utazó. Ha vadászod azokat a lehetőségeket, amiket pont nem akarnak megmutatni neked, ha olyan helyekre mész, ahová idegenek/külföldiek nem szoktak, akkor már pontosabb képet kapsz. Persze a teljes valóság örökre rejtve marad, hiszen a vizsgálat tárgya mindig másképpen viselkedik, amikor megfigyelik és másképpen amikor nem. Ha a házadba érkezik egy vendég, aki akár lehet a legjobb barátod, már máshogy viselkedsz, mintha egyedül lennél. Ez teljesen természetes, de nem összetévesztendő azzal, amikor fizetésért adsz elő egy műsort a vendégednek ;)

Ami az utazást illeti, ha már ketten vagytok valakivel, azzal már egy burkot képeztek, és valamennyire kizárjátok a külvilágot. Külső szemlélők lesztek, egymásra figyeltek és egymással beszélitek meg a látottakat. Nyilvánvaló, hogy ezt a külvilág-kizárást egyedül is megteheted, de ha nem turistáskodni szeretnél, nem kívülről vizsgálni, hanem beolvadni, átélni, akkor a legjobb csórén kiállni minden nélkül, és átengedni a tested a sodrásnak. Ezt csináltam én. Nem kell soha sehová időre menni, nem kell senkihez egy másodpercnyit sem igazodni, bármikor menet közben változtathatok a tervemen, és nem kell egyeztetnem senkivel sem. Minden receptoromat arra tudom használni, hogy szívjam magamba az új információt. Megvannak az előnyei a társas utazásnak is, de nekem erre volt szükségem. Így esett, hogy a város felfedezése közben volt, hogy órákat töltöttem vadidegen emberekkel beszélgetve és senki nem várt toporogva, hogy húzzunk már tovább a faszba.

Nyilván előzetesen végiggondoltam, hogy mik a variációk és úgy vágtam bele az útba, hogy tudtam, hogy nincs szar verzió. Ha úgy adódott volna, hogy mindenki zárkózott, visszahúzódó, ne-adjisten ellenséges köcsög, még akkor is ott a természet, ami biztosan nem bunkózna velem, hiszen barátok vagyunk. Meg ott vagyok magamnak én és nyugodtan tudom írni a forgatókönyvemet. Szerencsére egy ennél jóval jobb verzió vált valóra, ami által meglehetősen élménydús és intenzív trippem volt.

Társalgási tipp antiszociális utazók részére: Az idegenekkel való kommunikációra visszatérve, ez egy nagyon jó gyakorlat arra, hogy ismerkedjünk, szocializálódjunk, kezdeményezzünk. Gyakorlatilag rá vagyunk kényszerítve, ha nem akarunk kussban tölteni egy teljes utat. Ellenben nincs veszteni valónk. Nem lát a barátunk, aki kiröhög, ha kosarat kapunk, vagy ha nem helyesen beszélünk idegen nyelven. Jó eséllyel soha nem fogunk újra találkozni azzal az emberrel, aki visszautasít, vagy aki előtt beégetjük magunkat. Egyébként én ezek a dolgok miatt egyáltalán nem paráztam, de ha valaki kellően introvertált, akkor nyugtathatja magát a fentiekkel. A marokkói utam alatt egyébként egyetlen egy ember sem volt, akihez ha hozzáfordultam, ne tudtam volna vele értelmesen kommunikálni. Nagyon nyitottak voltak egytől egyig és senki nem takarózott azzal, hogy nem ért angolul és hagyjam békén. Elmutogatták, elmondták arabul, franciául, vagy akárhogy, de nem tereltek le egyszer sem.

Ilyen beszélgetős figura volt Abdul is, akinél a korábbi posztban teáztam. Az Atlaszon túlról jár árulni a törzse tagjai által készített portékát. Az általa árult ruhák nagy részét egy család- és nősegítő szervezet tagjai gyártják, övék az üzlet is és a profit nagy részét a magukra maradt nőkre fordítják. Hét nyelven beszél és öt csaja van a világ minden részéről. Interneten tartja velük a kapcsolatot ér rendszeresen látogatják. Természetesen arra ügyel, hogy a hölgyek egymással ne találkozzanak semmi szín alatt. 

Nyelvi kitekintő: Az itt élők anyanyelve arab, de a - hogy is mondjam - erős francia kötődés következtében franciát tanulnak az iskolában. Az angolt és az összes többit pedig önszorgalomból, vagy kényszerből szedik magukra.

Csajok és pasik: Az összbenyomásom az, hogy a marokkóiak kb. két generációval vannak lemaradva tőlünk minden szinten. Példa itthonról: kis pöcs koromból erősen él az emlék, hogy az akkori felnőttek szinte kivétel nélkül cigiztek és a csikkeket össze-vissza pöckölgették mindenhová, meg hogy az autók belseje annak köszönhetően volt tiszta, hogy az ablakon dobáltak ki mindent. Mára ez erősen megváltozott. Nem egyik napról a másikra, de 20-30 év alatt jelentősen. A szemetelés egyre ritkább jelenség (már szelektívek is vagyunk), és az én szememnek sem természetes látvány. Ma már legszívesebben elnyomnám az arcán az égő csikket annak, aki vagányan széthajigálja. Természetesen ezt nem teszem meg, mert van önuralmam, így csak szólok, hogy elejtett valamit. De az inger azért ott van. A vallás és társadalmi elvárások által felhúzott ősi falak is sorban omladoznak. Már elválnak a szülők, mert nem kell azzal foglalkozni, hogy ki lesznek prédikálva a templomban. Ez a szégyen régen a világ végét jelentette, ma meg semmit. Fontos megjegyeznem, hogy nem pártolom a válást, ha az mindenféle apró, egyébként odafigyeléssel kezelhető faszság miatt történik, de van, amikor nincs más út. A házasság előtti szex pontosan ugyanolyan mértében van jelen, mint a világtörténelem bármelyik időszakában, csak most már nem kell titkolni. Ezt is elértük. Azt tapasztaltam, hogy Marokkó pontosan ezen az úton halad. Bontják a falakat, lazítják a bilincseket, próbálnak fejlődni. Saját magukat egyébként a legliberálisabb arab országnak tartják.

Ami a társas kapcsolatokat illeti, a helyzet az, hogy a srácoknak már szinte mindent szabad, bulizhatnak, ihatnak, csajozhatnak büntetlenül. Annyi a szépséghiba, hogy ezt leginkább külföldi nőkkel tehetik, mert a helyi lányok szülei még azért csúnyán néznek. De lássuk be, az internet és olcsó repjegyek korában rájuk szakadt a világ. Ellenben a fiatal csajok még csak ott tartanak, hogy házibulikban bebasznak, majd addig nem mennek haza, amíg látszik és érződik rajtuk az esti vodka. Vagy a belföldi buli-turizmust választják: hétvégente mindenki (mármint aki nő) odébb utazik egy városnyit és ott csapja szét magát. Így jó eséllyel nem szúr szemet senkinek. Láttam. Így van. Hordákban érkeznek a tini csajok minden hétvégén. Mini ruhákban mennek a bárokba, diszkókba és gyakorolják a gold digger szakmát (ezt nem én mondom, hanem a helyi srácok), vagy csak épp úgy szórakoznak, ahogy a mi lányaink is szoktak.

A következő részben tanulságos vidéki kerékpártúrára viszlek. Addig is hallgass finom tuareg zenét!

Mivel ebben a bejegyzésben ismeretterjesztő céllal lesz egy olyan zene, ami sérteni fogja a jobb érzésű olvasók fülét, így előre szólok, hogy azt majd nem kell végighallgatni. Azonban engesztelésül, meg amíg oda nem érünk a kérdéses részhez, adok finomságot is. 

Tradicionális tuareg gitárjáték adja az alapokat, de modern a köntös. Ha közel áll a szívhez az "Into the wild", vagy a "Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford", akkor ez a friss filmzene is tetszeni fog. Ha pedig nem ismered az említett filmeket, akkor is tetszeni fog a zene, de az olvasás végeztével meg kell nézned az elmaradt alkotásokat is. ;)

A kikötő után, kora este már a szállásom felé vettem az irányt, amikor mellém szegődött egy srác, és kiváló angolsággal így szólt: "Egy indokot mondj, hogy miért nem!". Nem, én most nem hagytam ki semmi fontos részletet a történetből. Így indult a sztori. Laza. Gondoltam, ez annyival jobb nyitás, mint az, hogy "Van-e szükséged egy jó papucsra, testvér?", hogy leálltam beszélgetni. És mivel egyáltalán nem is állt szándékomban semmilyen indokot kitalálni, hiszen nem azért mentem oda, elérkeztem a süllyedésem következő állomásához. A srácot úgy hívják, hogy Amine és Adrien Brody imitátor (bár ezt ő valószínűleg nem tudja). A találkozás következménye a következő lett:

A régi, zsidó időből maradt hátra a várfalakkal egykorú halászkocsma, amit a helyiek csak úgy hívnak, hogy "A Lyuk". A muszlimokkal ellentétben a zsidók ihattak alkoholt, ezért alapíthatták meg hivatalosan. Már a kocsmát. És lássuk be, a halászok élete nagyon kemény, ezért annak ellenére, hogy ma már muszlimok, úgy érzik a halász kocsmába járni még rendben van. A bejáratnál facecontrol van, a beengedő bácsikon túljutva pedig egy igazi késdobáló hangulatú helyre érkeztem. Helyi férfiak és némi turista van benn. A helyi nőknek a belépés tilos. Az egész hely olyan, mintha egy Star Wars-kocsma lenne. Furcsa formák, nagy arcok, karakterek isznak, szívnak és zenélnek mindenfele. A magyar helyekhez képest nagy különbség, hogy az itteni öregek leginkább hasist szívnak és nyugodtak. Egyébként fejből megtanultam az egész itallapot az ottlétem alatt. Figyeld: A sör, B sör, fehérbor, vörösbor, whisky, pastis, víz. Ennyi. Adrien elhívta még két barátját, Jakobot és Amadot. Azt mondják, hogy kb. minden faszi neve valamelyik prófétához köthető, akié meg nem, nos, arra furcsán néznek. Velük ittam a túlárazott sört, de kussoljak - gondoltam magamban -, mert a 450Ft-os kisüveges sör még mindig fele/harmad áron van bármelyik másik helyhez képest. Megvan erre is a hivatalos magyarázat, meg a srácok költői kérdései is, rögtön a magyarázat után. Szóval a szesz az országban kizárólag a turistáknak gyártódik, hiszen a helyi vallás nem engedi a fogyasztását. A költői kérdés viszont: ha ez így van, akkor miért csak és kizárólag arabul van feltüntetve minden írás a sörön? Who knows... Biztosan nem azért, mert az egész üzletág az állam kezében van és komoly bevétele származik a fogyasztásból. Meg az is biztos, hogy nem a további fogyasztás reményében szolgálnak fel ajándékba minden vendégnek esténként kétszer valami sós finomságot az olíva bogyóktól kezdve csicseriborsón át a lencsefőzelékig, hanem barátságból. Ami azt illeti, a kábítószerezés is tilos, mégis mindenki szív.

A lyuk hivatalosan nem létezhetne. A hithű muzulmánok kvázi (várom a rózsákat az öltözőbe a szóért) tilos ott tartózkodása és szeszfogyasztása kitudódásának megakadályozása érdekében tilos felvételeket készíteni és ezt a beengedő bácsik komolyan is veszik. Szóval kicsit csaltam. És volt is belőle egy kisebb feszültség, de legalább kicsapva nem lettem.

Ahogy baszódunk befelé, a srácok elkezdenek freestyle rapet tolni, de olyan faszán arabul, angolul, hogy kicsit elszégyelltem magam. Aztán befutott egy csapat kanadai csaj, akik csatlakoztak hozzánk és onnantól olasz, spanyol, francia és portugál nyelven is folyt a diskurzus. Turisták beszélgettek két szakáccsal és egy halász sráccal. Na, ekkor kicsit jobban elszégyelltem magam, de aztán végiggondoltam, hogy nekik ez az egyetlen esélyük, hogy boldoguljanak. Ha nem tudnak beszélni a turistákkal éhen pusztulnak. Szóval a kényszer csodákra képes.

Adrien és társai:

Na, de nem? Hát de.

Ezt most itt ér nem végighallgatni, de gondoltam, megmutatom, hogy ilyesmi gagyit hallgatnak amúgy a lógógatyás csókák. (A saját dolgaik élőben jók voltak):

Csak hogy legyenek szép néznivaló is, a következő napon volt szerencsém egy akkora apályhoz, hogy be lehetett sétálni a kikötőtől távolabb eső zátonyokig, mivel útközben maximum térdig ért a víz. Így elmentem száraz-búvárkodni és ott készültek az alábbi képek:

Szóval ez itt az óceánfenék:

Sün-óvoda:

Ez meg micsoda?

A város tengerpartja nagyon rendezett, a homok puha, a víz sokkal melegebb és nyugodtabb, mint az óceán európai partjainál. Decemberben egy magamfajta homoki gyerek simán bevállalhatja, hogy rohaggyakmegakkorisbelemegyek szemben mondjuk egy nyár közepi portugál, fagyási sérülésekkel és szívleállással járó kísérlettel. Valami kék virágból nagyon finom illat terjeng az egész parton, és még a nap is megindul lefelé. Itt találkoztam Mohameddel. 75 éves és 50 éve tartja el magát sütinek álcázott hasis árulásából a parton. Space-cake, azt mondja. A fejét elnézve ugyanennyi ideje ő maga is konstans rajta van.

Part menti szállodák:

A sétány:

És az édes illatért felelős virágok:

Esti foci:

Az egyik kedvenc képem:

A strandon játszott egymással a szél és a víz. A hullámok, miután kilökődtek a partra, folytak volna a maguk útján vissza, de a szél ellenkező irányba fújta a vizet. Ebből a feszültségből nagyon szép, homokkal kavargó, fodrozódó hullám-játék keletkezett.

 A következő részben az egyedül utazásról lesz szó, és arról, hogy hogyan csajoznak, hogyan pasiznak a helyiek.

A marokkóiak sokat teáznak és mindenhol. Kávé helyett isszák. A hétköznapi verzió alapja a friss menta és a rengeteg cukor. A cukor az pörget. Ez az úgynevezett marokkói tea. Megkínálnak az üzletekben és értékelik, ha nem rohansz, és eliszogatsz, elbeszélgetsz velük. Majd utána nem vágnak pofákat, ha nem veszel semmit. A másik elterjedt teafajta a Royal Tea, ami már a nevében hordozza, hogy nem arra találták ki, hogy az ember napi 8-10 adagot beverjen belőle. Rendkívül illatos, intenzív, cukor nélkül is édes íze van az alkotóelemeinek köszönhetően (talán a fahéj a felelős?).

Az első délelőtti teámat a képen látható téren ittam. Minek ment oda Vol.2.: Pont két magyar csaj ült a szomszéd asztalnál. El is mondták gyorsan, hogy ez itt ez akkora szar, hogy nem is értik, hogyan keveredhettek ide. Aznap reggel jöttek. De minek?

 Abdul, a csajozógép épp teát készít (a nőügyeit később tárgyalom ki):

Az első zenekar, akit hosszabban hallgattam egy rabati hippi-raszta csapat volt: Ilyass és barátai. Francia, spanyol, angol és arab dalokat adtak elő vegyesen. Közben a nézők egy része táncolt, együtt énekelt velük pl ilyeneket:

A kikötőben nem meglepő módon halpiac, halászok, csónakok, hajók vannak. Egy halászhajó épp építés alatt állt. A mai napig kézzel készül és akár egy évet is dolgoznak egy-egy hajón. Bementem közelről megnézni és a biztonsági őr bácsi idegenvezetést és hajóépítési oktatást tartott nekem kézzel-lábbal mutogatva. Persze a végén kérdezte, hogy tudok-e neki ezért a műsorért adni egy kis lóvét. Épp nem volt nálam, így azt mondtam, majd visszajövök és adok. Nos, bármiféle rosszallás nélkül kísért ki. Másnap vittem neki egy sörre valót, és majd kiugrott a bőréből örömében. A piacon a frissen kifogott mindenfélékből lehet vásárolni, és alapvetően büdös van, mivel ott készítik elő eladásra a portékát. A belek, fejek, egyéb nem fogyasztható részek csak úgy ki vannak baszva a földre. Takarítani viszont nem nagyon kell, mert föleszik az egészet a macskák meg a sirályok. Ki van ez találva, kérem.

A négylábú security:

Halászcsónak parkoló (ez az a kép, amit mindenki elkészít, aki itt valaha megfordul. Én sem maradhattam ki):

Jellemző essaouirai színek:

Halászháló javítás:

A halászathoz képest kevésbé hatékony, de szép:

Meglepődtem, amikor egy ilyen hálókupac megmozdult. A halászok élete kemény lehet, bárhol és bármikor képesek aludni egyet. Például a piacon nappal egy ilyen kupacban:

Nem strandöltözők, halászraktárok:

A takarító személyzet épp vitorlázik:

Kagylótörő emberek:

A helyszín munka után: Ezt épp nem eszik fel se a sirályok, se a macskák, de semmi gond. Pár ezer év alatt homok lesz belőle.

Sok ez a fotó. Hogy ne kényszerítsek senkit feldolgozhatatlan mennyiségű információ befogadására, itt húzom meg a következő vonalat.

Viszlát szerdán!

Magyarul Szavíra. Marrakechből kiváló minőségű távolsági busszal teleportáltam át és szinte azonnal a "medinában", azaz az óvárosban találtam magam.

A rohanva mindent körbeturistázás helyett azt választottam, hogy itt foglalok szállást pár napra, majd ha tetszik, maradok, ha nem, akkor meg továbbállok. Egyet tudtam: rohanni nem fogok egy másodpercet sem.

Előzetesen annyi információm volt a városról, hogy egy óceánparti 90 000 lakosú művész-város, ahol nagyon büszkék arra, hogy csúcskorszakában még Jimi Hendrix is ott bandázott. Nagyon sokan hozzák szóba ezt a történetet, úgyhogy biztosan nagyon fontos. Ezért írtam le most én is, hogy ne maradjak ki a sorból. Egyébként nem az a lényeg, hogy járt itt Jimi, hanem hogy valószínűleg nem véletlen volt itt, hanem mert érezte, hogy jó helyen van. Rezgések, energiák... 

Amit megtapasztaltam, az meg a következő: Marrakechez képest egy nagyon nyugodt kisváros. Itt is vannak köcsögök, meg szabad ügynökök, csak hát az arányok nagyon mások. Rengeteg kézműves, utcazenész, kígyóbűvölő, festő van mindenfelé. Járják a várost a helyi tripper fivérek is emelgetni meg dobálni egymást némi turista-pénzért cserébe. A medina összes nagyobb utcája piacként üzemel. Ha valaki szereti az olívát, akkor folyamatos merevedése lesz, olyanokat árulnak hegyekben. Továbbá fűszereket, illatszereket, ékszereket, textil árut, meg argánból készült termékeket, ami egy külön sztori, később még visszatérek rá. Frissen facsarják a gránátalmát, narancsot, mandarint, cukornádat. A turizmus a legkomolyabb bevételi forrásuk. A külváros hol lakótelepi, hol modern társasház-beütésű, a part menti részek kifejezetten szépek és rendezettek. A medina tele van kis sikátorokkal, az épületek viszont más színűek, mivel más anyagból építkeznek itt, mint Marrakechben. A pontos színeket mindenki találja ki a fotók alapján. Ha eddig elmaradt volna ez a fontos információ: színtévesztő vagyok. Ablak nem sok van, de azok legalább kicsik. Ez a meleg ellen szolgál, mivel itt legrosszabb esetben is tavaszi idő van, de az év nagy részében nyár és kánikula. Ennek megfelelően fűtés is csak szálláshelyeken van elektromos formában, mivel nincs sok értelme kiépíteni arra a két-három hidegebb hétre.

Élő légycsapda, aki egy fűszerüzletben lakik és dolgozik:

Egykor szebb napokat látott tesók, akikből már inkább varázsfőzet fog készülni:

Fűszerek, festékek, illatszerek, tea alapanyagok:

Royal tea vásárlásakor egyesével adagolják a hozzávalókat a mérlegre. Azt mondják, az előre elkészített keverékek a lusta háziasszonyoknak vannak kitalálva.

Naiv festő találkozása velem. Sajnálom, de már ezért a pár képért is le lettem baszva. Pedig nagyon mókás dolgokat láttam még.

Hegyekben álló gyümölcsök várják, hogy ki legyenek facsarva:

Tehát akkor az argan: nőknek biztosan ismerős a szó, én csak a hazaérkezésem után fedeztem fel, hogy argán olajos kozmetikumokat reklámoznak a tévében. Ez a mandulára hasonlító növény a világon csak ezen a kis területen terem, Essaouira körül. A feldolgozása pedig kifejezetten női szakma. Külön iparág van rá. Kozmetikumok, étrend kiegészítők, édességek készülnek belőle, és szinte csak nők árulják "Hello, this is argan." szlogennel. A nőknek egyébként van joga és lehetősége tanulni és dolgozni, így már most nagy a szakadék azok között, akik ezt az utat választják, és azok között, akik otthon maradnak családozni két négyzetméteren. Míg utóbbiak jellemzően nem beszélnek idegen nyelvet és teljesen beszűkülnek, addig azok, akik elkezdenek tanulni, nem állnak meg addig, amíg egyetemre nem jutnak. Legalábbis az összes helyi csaj, akivel tudtam beszélni vagy már elvégzett valami komolyabb iskolát és dolgozott, vagy épp folyamatban volt az ügy.

Amit nem tapasztaltam, hanem megtudtam (köszi, Eszter!), az pedig ez: Essaouira eredeti neve Mogador. Zsidók által még a muzulmán térhódítás előtt alapított halász település volt. Van neki zsidó negyede zsinagógával, keresztény része keresztény temetővel, és muzulmán része is. A helyi muszlimok nagyon büszkén mesélik, hogy milyen jól megy nekik ez az együttélés, meg hogy semmi bajuk nincs a más vallásúakkal. Árnyalásképpen hozzá kell tenni, hogy a zsidó közösség 99%-a átköltözött a frissen alapult Izrael államba a hetvenes években a két ország vezetőinek közös megegyezése következtében. Nem deportálás volt ez, magától ment mindenki, de mégiscsak elmentek. És a keresztények is kikoptak már.

Sikátor a medinában a tipikus szállító eszközzel, aminek csak a magyar nevét tudom: kisháztáji vagy háztáji kocsi (legalábbis felénk így megy ez :) )

Várfal a zsidó negyedben:

A medinát körülvevő fal kívülről:

tányérbót':

Várfal és sétány:

Művész sor (az egyik):

Ebben a 3 négyzetméteres szabóságban vettem nadrágokat. A bácsi a helyszínen készít mindent, így nem volt gond abból, hogy ott helyben rám is szabja a kiválasztott darabot. A másik fickó meg ezeket a színes bisz-baszokat csinálja. Közben hasist szívnak, meg teáznak. Természetesen tilos kábítószerezni, de annyira nem zavarja őket ez a tény.

Amit lehetséges, azt megoldják ilyen kis műhelyekben. Az árusok gyakran a saját maguk által elkészített portékát árulják a fűszerestől kezdve a cipőbolton át egészen az asztalos műhelyig. Személy szerint eléggé szimpatikusnak találom azt a rendszert, hogy amit lehet, azt megoldjuk magunknak. Sokkal egészségesebb ez, még akkor is, ha kényszerhelyzet.

A középről kifelé haladás elvét követve a medina után a kikötő, a külváros, az óceánpart lesz terítéken.

Stay tuned!