Azt hittétek, hogy csak úgy búcsúzás nélkül vége ennek az egésznek? Dehogy. Volt némi zavar az erőben, ezért voltak kimaradások mostanság, de ennek az útnak szép vége lesz. Először a világot látott barátom beszámolóját olvashatjátok arról, hogy ő mit tapasztalt ugyanazokon a pontokon áthaladva, amiken korábban én is végigmentem. Azt gondolom, érdekes látni, hogy milyen eltérő vonalon jutunk el végül - ha nem is pont ugyanoda, de - hasonló végponba. Utána adok egy adagot a vizualitásnak: készítek egy kis mozgóképet, mert eddig ilyen nem volt itt. És csak ezt követően fog megtörténni az, hogy véglegesen lezárul ez az út. Megindul egy könnycsepp.

Innentől átadom a szót.

Ez egy vendégposzt, ami alapvetően három ok miatt született:

• Első, hogy ünneplem azt, hogy a kedves barátom egyedül nekimerészkedett a világnak, és elkezdett utazni.
• Második, hogy mindezt meg is örökítette ezen a blogon.
• Harmadik, hogy nagyon szívesen csatlakoztam hozzá a világ felfedezésében. Régi álom teljesült ezzel.

Mindig is sokat szerettem volna utazni. Az egész 2004-ben kezdődött, amikor lehetőségem volt eltölteni egy évet egy számomra akkor különlegesnek számító európai országban. E blog szerzőjét már akkor próbáltam rávenni a látogatásra, és hogy együtt fedezzünk fel valami újat. Nem sikerült…

Később szerencsémre szinte körbe tudtam utazni Európát a főiskola alatt. Sokat láttam, tanultam, barátokat szereztem, de ezek a korábbi egy évhez képest keveset adtak. Majd a munkám miatt mind messzebbre és messzebbre jutottam. Európa, Ázsia és a hatalmas álom Amerika, de sajnos az elképzelt közös utazás továbbra sem tudott megvalósulni.

Teltek az évek, és egyszer csak közli velem, hogy elmegy Marokkóba körülbelül egy hónapra. Nem kellett gondolkoznom, adta magát, hogy valamilyen módon csatlakozni fogok. Úgy alakult, hogy a munkám miatt a kint tartózkodása utolsó hetére utaztam két másik barátunkkal. Lássuk a részleteket, én hogyan éltem meg Marokkót vele.

Budapest - A sekélyes készülődés

Talán készülődésnek sem mondhatom, hiszen semmilyen módon nem tudatosult bennem, hogy hova megyek. Másik földrész, pláne Afrika. Ha nem kapok pár képet és beszámolót, akkor lehet, csak a Földközi tenger felett vettem volna észre, hogy elhagyom a büszke nőt. Semmi ráhangolódás, hogy egy másik földrészre megyek, egy gyökeresen eltérő kultúrába. Internetes check-in, majd autófoglalás, pakolás és már a reptéren is voltam. Ott jött meg a furcsa érzés, ide útlevél kell, csak remélni tudtam, hogy nálam van. Mázli, hogy évekig a táskámban hordtam, és már repültünk is.

Marrakesh - A tiltakozó megérkezés

A repőlőút gyönyörű volt, talán az egyik legszebb repülésem eddig. Tiszta égbolt felett érintve az előbb említett Földközi tengert, Gibraltárt és a szorost, majd jött Észak-Afrika az Atlanti Óceán partja mentén. Úgy lógtam az ablakon, mintha életemben először repültem volna, felejthetetlen volt. Ahogy elhagytuk a partvidéket és elkezdtünk ereszkedni Marrakesh felé, már érzékelni lehetett a kietlenséget, pár száz méter magasságban pedig már látni lehetett, hogy ez teljesen más lesz.

A reptér tiszta, modern, a személyzetből mindenki segítőkész és kedves volt. Megragadtuk a pillanatot egy kis wifi elérésre, nem tudtuk, mikor lesz rá újra lehetőség. Eddig minden rendben ment.

A szervezetem első tiltakozása a környezet ellen az autóbérlés körül kialakult helyzetnél jött meg. Ahogy említettem, még itthon intéztem egy autóbérlést, közepes áron semmi extra, viszont amikor át akartuk venni, már nem volt elérhető, és egy másik autót akartak adni, egy olyan letét összeg ellenében, melyet én nem szívesen adtam volna át nekik. Rossz előérzetem volt, és hosszas vita után hagytuk is a helyzetet. Itt alakult ki az első igazi bizalmatlanságom a környezet és az emberek ellen.

Gyors döntés a többiekkel, és elindultunk a buszállomásra. Az egyik autóbérlős viszont utánunk szaladt, hogy más forrásból, de mégis tud olcsóbbat, nyilván biztosítás és más extrák nélkül. Kérés volt még, hogy letétbe hagyjam ott az útlevelemet, ami egyértelműen kizárt volt. Végül sikerült e nélkül átvinni az üzletet. Mondanom se kell, hogy nem segített a bizalmatlanságomon. Alkudozás után megegyeztünk, és átvehettük az autót a reptér parkolójában. Viszont mire mindezzel megvoltunk, már besötétedett, és így indultunk el Essaouira-ba egy több órás autós utazásra. Nem vezetek rosszul, több éve Budapesten gyakorlom, de ez olyan volt, mintha most először kerültem volna a forgalomba. Egyszerűen az egészet a rendezettség teljes hiánya jellemezte. A sötétben kivilágítás nélkül mindenki mindenfelé ment, jelzések nélkül. Ami még plusz nehezítő tényező volt, hogy a városban mindenhol nagyon erős volt a szálló por, ettől úgy tűnt, mintha ködben kellett volna haladnunk. Nem bíztam sem az autóban, sem a forgalomban lévőkben és igazából magamban sem. Teljesen kívül kerültem a komfortzónámon. Így lendültünk neki a több órás utazásnak.

Ezen éjszakai utazásunk során a többiek elkezdtek éhezni, mivel elég késő volt már. Őszintén, én is éhes voltam, de egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bárhol is megálljunk. Legyőztek, többen voltak, megálltunk. Még most sem tudom, hogy mi lehetett a település neve, de miután megálltunk, és kiszálltunk az autóból, még komolyabb bizalmatlanság fogott el. Figyeltem az embereket, hogyan figyelnek engem. Tudom, furán hangzik, de annyira valószerűtlenül más volt minden; az emberek a környezet, a levegő illata, egyszerűen nem tudtam megnyugodni. A többiek kitalálták, hogy üljünk be egy utcai kifőzdébe enni. Szerintem akkor ez a legrosszabb ötlet volt, így próbáltam nekik elmondani, hogy azt sem tudjuk pontosan, hol vagyunk, nem beszélünk közös nyelvet, és így fogunk összeszedni egy jó gyomorrontást az elején. Hajthatatlanok voltak. Ők ettek, én pedig bizalmatlanul néztem őket, és azt hajtogattam, hogyan fogok nevetni rajtuk holnap, amikor nem tudják majd elhagyni a wc két méteres sugarát. Teaser: nem nekem lett igazam. Nejlon terítő, fura színű leves, mindent átható hússzag és nagyon koszos padló jellemezte a helyet, és legalább mindenki felénk fordult, és bámult, míg ott voltunk. Viszont én inkább éhes maradtam, minthogy megnyíljak és befogadjam a környezetemet és az ételt, amit kínáltak. Csak akkor nyugodtam meg némileg, amikor újra útra keltünk. Pár óra után érkeztünk meg Essaouira-ba, de innentől egy másik történet kezdődik.