Steve Jobs is állandóan kitalált magának párhuzamos valóságokat. Vendég Tibi is ezt csinálja, ameddig a "tájleíró" része tart a következő vendégposztnak. Na, jó, igazából csak tárgyi és számszaki tévedésekkel van tele a következő írása, de aki lemaradt volna, vagy érdekli a valóság, az innen tájékozódhat:

Amine, a Bob Marley klón 11.

Egyébként ezt csak azért fontos megjegyeznem, mert szeretem a következetességet, na meg hogy nehogy azt gondoljátok, hogy hülyék vagyunk. A szóban forgó eltérések a történet szempontjából igazából teljességgel lényegtelenek, minden kedves olvasó igyekezzen leszűrni az olvasottakból AZ üzenetet! Én meg majd szinte észrevétlenül jelzem, hogy mi az, ami nem úgy vót'.

Ugye nem vagyok egyedül azzal a késztetéssel, hogy este az utcán sétálva benézzek az ablakokon? Ugye ti is olthatatlan vágyat éreztek  arra, hogy betekintsetek mások otthonába? Minél messzebb vagyok otthonról, annál erősebb ez az érzés, annál jobban szeretném meglesni, hogyan is élnek ők, milyenek a bútorok, hogyan van berendezve az otthonuk. Ebben a posztban azt mesélem el, hogyan teljesítette be Marokkó ezt a vágyamat, és mit láttam. Természetesen leírom majd a szubjektív véleményemet is. Lássunk neki!

A történetünk szempontjából mindegy is, mit csináltunk egész nap, mert azon a napon minden oda vezetett, hogy belépjek majd annak a bizonyos marokkói otthonnak az ajtaján. Az előző esti elmélkedés után meghívást kaptunk az egyik srác otthonába egy vacsorára (Aminehoz). Az este a vacsorához szükséges bevásárlással kezdődött. Mivel mi voltunk a vendégek, mi vittünk mindent, a srácok pedig segítettek az összetevők beszerzésében. Hús, zöldségek és ami a lényeg, egy vagy két üveg bor. A mennyiségre már nem is emlékszem pontosan. A húst a helyi hentesnél vettük. A bolt nyitott volt az utca felé, és itt lógtak kint a nyers húsok minden hűtés nélkül. Nem volt túl gondolva a dolog, de akkor már nem voltak étellel kapcsolatos félelmeim. Mindent megettem, amit elém raktak. Itt természetesen kellett pár fotó, hogy itt jártunk és vásároltunk, és a nyers combok ott lógtak mögöttünk. Először úgysem akarják majd otthon elhinni.  

Turista fotók a hentesnél:

Miután mindent beszereztünk, egy kis szervezés után elindultunk a vendéglátónk otthona felé. Tekeregtünk a szűk óvárosi utcákban, melyek hol jobban, hol kevésbé voltak kivilágítva. Valahogy a vásárlással és a szervezéssel elment az idő, így elég későre járt már, mikor megérkeztünk a házhoz. Itt derült ki, hogy a ház úrnője, vendéglátónk anyja, nem tudott a meghívásról, emiatt pár percet az utcán kellett várakoznunk, mire mindent elrendeztek, átbeszéltek, és bebocsátást nyertünk. Közben azt is megtudtuk, hogy ebben a házban három generáció él együtt. Szám szerint, ha jól emlékszem öten (Nem jól emlékszik :D Kilencen laknak ott, plusz egy albérlő család), plusz egy másik vendég, de róla majd részletesebben később. Így érkeztünk mi is öten. A következő pár sorban megpróbálok mindent tényszerűen leírni, és később jön hozzá majd a vélemény. Ahogy beléptünk az ajtón az utcáról, balról azonnal a mini konyha volt, jobbra már a lépcső alatt pedig a mellékhelység. Szűk lépcsőn fel az első emeletre, ahol a vendéglátónk szobája jobbra, a testvére családjának szobája pedig balra volt. A legfelső emeleten (ami fölött még van kettő) pedig a ház legidősebbje, az anyuka, de oda már nem mentünk fel. Nem is mehettünk volna szerintem (De.). A helyi barátunk szobája nem volt több mint hat négyzetméter, ebben körben ágyak voltak, ahol hatan csak szűkösen fértünk el. Ide letettük magunkat, és innen figyeltük az eseményeket és vártuk, hogy elkészüljön a vacsora. A ház minden szegletében picit nyirkos, dohos szag terjengett, nem volt zavaró, de csukott szemmel is emlékeztetett rá, hogy itt minden öreg és története van már. A meszelt falak itt-ott enyhén mállottak, de látszott, hogy az adott lehetőségekhez képest próbálták rendben tartani. Csak sejteni tudom, mekkora erőfeszítés lehetett az ottani anyagi körülmények között. Hamarosan pontosan meg is tudtuk, hogy mit is jelent a három generáció egy fedél alatt. A vendéglátónk idősebb testvére is itt lakik a családjával, két kicsi lánnyal. A nagyobb lány, körülbelül négyéves lehetett, először csak az ajtóra akasztott függöny védelméből méregetett bennünket, de ahogy telt az idő, egyre közelebb merészkedett, sőt egy kis idő elteltével már be is ült közénk. Szerintem szórakoztatóak lehettünk neki, mind a négyen nagyon fehérek, egyikünk hosszú barna hajjal, másikunk pedig kopaszra borotvált fejjel. Onnan abból a nézetből én is jól szórakoztam volna. Ezután jött a meglepetés. (a kislány és a meglepetés a fent linkelt poszton ingyenesen megtekinthető)

Pár sorral feljebb említettem már a “másik vendéget”. A család gyakorlatilag szinte “örökbe fogadott” egy 10-12 hónapos csecsemőt. Az anyja egyedül próbálja nevelni, és ha éppen munkában van, akkor ennél a családnál van akár napokra is.

Adnak akkor is, ha kevés van.

Számomra itt volt a csúcspontja ennek az utazásnak. És ez a kulcsmondata a posztjaimnak. Adnak, gondoskodnak és odafigyelnek egymásra. Lehet, hogy számunkra is követendő példa lenne? Több van, mégsem osztjuk meg. Nem az egyéneket hibáztatom ezért, én sem vagyok jobb, sajnos ilyen a berendezkedésünk. Vissza a csecsemőhöz. Engedték, hogy kézbe vegyük, és velünk legyen. Egy kis csoda volt a maga kis kakaó színével és azzal az eredendő kíváncsiságával, amellyel nézett ránk. A kicsi mindenkit megérintett ott belül, próbáltuk folyamatosan szórakoztatni, és a kedvében járni. Bearanyozta azt az estét. Pár perce ki kellett szakadnom ebből az idillből, amikor az elfogyasztott helyi bor meghozta a hatását. Lementem a mellékhelységbe, ami sajnos már nem okozott meglepetést. Ellentétben a szállásunkkal, itt nem volt angol WC. Itt újra elgondolkoztam, mennyi okunk is van nekünk panaszkodni az anyagi lehetőségeinkre? Marokkóból nézve megvan mindenünk. Tudom, hogy nem ehhez hasonlítjuk magunkat, de érdemes lenne néha megállni pár pillanatra, és értékelni azt, ami megadatott. Küzdjünk, tegyünk a többért, jobbért, mert ilyenek vagyunk, de néha meg kellene állni, körbenézni, és köszönetet mondani, hogy elértük azt, amiben vagyunk. Aki vallásos, az annak a bárminek, amennyiben egyéb beállítottságúak vagyunk, akkor magunknak.  Én az utóbbi pár évben rászoktam erre, és higgyétek el, jót tesz!

Az elkészült ételt a szokásos módon fogyasztottuk el: mindenki a nagy tálból, kézzel evett. Beszélgettünk függőségekről és azok leküzdéséről, családról, utazásról, iskolai évekről. Viszont itt a naplementés beszélgetéshez képest csak a felső kérget kapargattuk. Nem mentünk olyan mélyre, mint a parton. Talán hiányzott hozzá az inspiráló környezet. Mindenesetre én megkaptam az igazi különlegességet azon az estén, hogy egy szállodai szoba helyett tényleg az ottani körülményeket láthattam, és hogy hogyan élnek az ottani átlagos emberek. Érdekes volt látni, hogy abban az anyagi helyzetben is odafigyelnek és segítenek egymásnak.

Ennek a vendégségnek még nem akar vége szakadni, de ne bánjátok! :)

Beleömlött a kontrasztanyag az egyszerre megélt, egy időben és térben történt emlékek közé, és előjön az ingerküszöbök közti különbség. Az óceánparti magasságok utáni mélybe zuhanás számomra annyira nem volt meghatározó esemény, hogy egyenesen nem is emlékszem rá, így nem zuhantunk együtt Tibivel (aki egyébként a vendég). Azonban mivel ez itt épp nem fizetett tartalom, vagy propaganda anyag, semmi nem kényszeríthet arra, hogy csak jó dolgokat írjunk. Magvasabb gondolatok következnek annál, mint hogy melyik fűszeresnél olcsóbb a kurkuma. 

#Nofilter #nomékápp

Ahogy a legutolsó vendégposztomban ígértem, itt most mélyebbre fogunk menni. Volt pár olyan momentum ezen az úton, ami meghatározó volt. Ezekből kettő is egy estén történt. Lássuk bővebben!

A nap hátralevő részében csak sétálgattunk a városban, egy kávé itt, egy gyors kaja ott, és természetesen az előzőekben taglalt frissítő gyümölcslevek. A terv az volt, hogy megnézzük a naplementét a tengerpartról, mielőtt belemegyünk az éjszakába, ami ebben az esetben a város halász-kocsmáját jelentette, ahol a helyieknek is szolgálnak fel alkoholt. A naplementét az óváros falán kívülről néztük. Becsatlakoztak hozzánk a helyi srácok is, akikkel előző este találkoztunk a vacsoránál. Hoztunk egy üveg bort, leültünk és néztük az elképzelhetetlenül vörös naplementét. Ilyen erőset szerintem soha nem láttam még, szinte minden másodperccel változott az égbolt színe, ahogy ereszkedett a Nap. Egy megállított pillanatban láttuk az idő előrehaladását azzal, ahogy egyre lejjebb bukott. Valószínűleg ez a pillanat hozta a magvas közös gondolatokat a srácokkal - az univerzumról, arról, hogy mi lenne egy kozmikus találkozás kimenetele egy másik fajjal? Fel tudnánk-e lépni egy ilyen helyzetben, mint emberiség? Ő, én, mi, ők a végén mind egy fajhoz tartozunk. Ha a földet kívülről nézzük, nincsenek határok, nincsenek vallások, mind ennek a bolygónak a lakói vagyunk. Nincs jó válasz, csak játszani kell a gondolattal, és hátha találunk közös nevezőt tőlünk oly különböző emberekkel is, ha nem is értjük meg őket, de befogadjuk azt, ami jön tőlük, és tanulunk belőle.

A végén mind ugyanonnan jöttünk...

Ezt az elmélkedést segítette a Hold számomra különleges helye és formája a sötétedő égen. Szinte szabad szemmel lehetett látni a távolságát. Tudom, furán hangzik, de én ezt éreztem. Folytattuk a beszélgetést az utazásról, ki merre járt. Számomra itt tudatosult a tény, hogy a hatóságok igencsak megnehezítik, hogy a helyiek utazhassanak, ugyanis csak egy nagyobb összeg ellenében kapnak vízumot. Nem akarok én sem belemenni itt az aktuálpolitikába, én itt csak az egyén szintjén láttam a vágyakozást arra, hogy felfedezzék a világot. Mindent, amit tanultak és hallottak, az ide érkező turisták mesélték nekik. Ebből a belső gondolkodásból, amit közösen éltünk meg, egyetlen esemény zökkentett ki. Egy ugyancsak a parton tartózkodó turistának valaki ellopta a mobilját, és a rendőrök kérdezték a velünk beszélgető helyieket, hogy láttak-e valamit. Fura érzés, amikor elrugaszkodunk a valóságtól, és egy ilyen történés egyszerű említése milyen hirtelen visszaránt a talajra. Emberek vagyunk, nem tudunk egységesen fellépni, utáljuk egymást bőrszín, szemállás, vagy a múlt történései miatt. Vajon megéljük, hogy ez gyökeresen megváltozik valami külső behatástól, vagy csak magunktól? Őszintén szólva, nem hiszem...

Volt már egy naplemente-szépségverseny korábban. Ez itt egy másik. Mi megkíséreljük, de úgyis tudjátok, hogy fotóval nem lehet helyettesíteni az offline élményt.

Ebből a vörös színnel körbevett gondolkodásból mentünk tovább a helyi éjszakába. Egyértelműen ez is egy utazás volt fényből a sötétségbe. A város szűk falai között kószáltunk a kocsma felé. A séta végén egy sötét vasajtó elé értünk, amin át is tudtunk lépni egy gyors, de annál alaposabb face kontrol után. Az az ajtó nemcsak a teret választotta el, hanem egyfajta időkapuként is funkcionált. Ahogy beléptünk, minden valahogy ismerős volt, csak nem a mostból, hanem a 70-es évekből (’82-ben születtem). Ragacsos kőpadló, ritkán elhelyezett, rozoga fém székek és asztalok, koszos poharak és bunkó kiszolgálás a pultnál. Ha jobban belegondolok, nem várhattam mást. Nem is tudom, mi járt a fejemben, amikor arra tartottunk, talán nem is volt elvárásom, csak sodródtam. A kínálat sör, bor és whisky volt. Két fajta sörből lehetett választani, a bornál pedig azt hiszem, nem is mertük megkérdezni, mi a „választék”. Mindenhol mélyen a falakba ivódott a cigi-, hasis-füst és szétlocsolt pia szaga. Úgy szívták a hasist mindenhol, mintha nem lenne holnap. Azt hiszem, ez a hely volt a válasz az ott lévőknek minden elnyomásra, problémára. Mintha mindenki elhozta volna a saját baját, baklövését, hibáját, dilemmáját, kellemetlenségét, és itt lemosta volna magáról a tudatmódosító szerekkel. Számomra mindent áthatott a negatív energia. Abból az elmélkedésből, amiben a parton voltunk, átléptünk a meg nem oldott problémák vidékére. Innen egy év távlatából, olyan érzésre tudok visszaemlékezni, mintha belépnénk a purgatórium kapuján. Minden lelki szenvedés ott volt, abban a térben. Ennek megfelelően én nem is tudtam magam elengedni. Inkább egy testen kívüli lázálom-szerűségnek fogtam fel az egészet. Nyitott voltam, de nem tetszett az, ami bejött. Sokszor a nyelvi korlátok miatt nem értettem, mi történik körülöttem. Miért rángatja egymást két vendég, miért veri orrba az egyiket a kocsma kidobója, miért maradhat a másik. A közös zenélés miért vált át hirtelen értetlenkedésbe, majd veszekedésbe. Itt azon kellett dolgoznom, hogy az addig elért közvetlenségemet egy kicsit visszazárjam. Hasznos, jó dolog a nyitottság, de jobb, ha tudjuk kezelni, és tudjuk, mikor zárjuk be egy kicsit. Sajnos nem kell mindent befogadni. Fura volt, amikor egyikünknél előkerült egy mobil, hogy megörökítsük a zenélést, de a kidobó azonnal erősen figyelmeztetett, hogy itt nincs videó. Mintha a purgatóriumban nem készülhetne felvétel az „élők” számára. (Szerk.: azért nem lehet videót készíteni, mint ami miatt újságba csomagolva lehet csak szeszt venni: hivatalosan tilos a fogyasztás, ezért nem jó, ha bizonyíték terjed róla. Örüljön mindenki, hogy a hatóságok behunyják a szemüket.) Nyilvánvaló volt, hogy ne várjak sokat a mosdótól, de az ottani tapasztalat tovább erősítette a negatív élményeimet. Az elfogyasztott alkohol sem tudott változtatni az érzéseimen, inkább csak még álomszerűbbé tette az egészet, illetve egyre többször kellett mennem az előzőekben említett mellékhelységre. A kocsmában eltöltött pár óra után még kimentünk az éjszakai óceánpartra. Én itt vártam a csehóban tapasztaltak lecsengését. Talán úgy gondoltam, hogy az esti enyhe szél egyszerűen elfújja azt a rám ragadt keserűséget. Nem sikerült. Táplálkozva a napközbeni pozitív élményekből úgy döntöttem, hazamegyek és inkább lefekszem, bízva abban, hogy talán az alvás majd segít. Segített, de az már egy másik történet.

Helló mindenki! Folytatódik a vendégeskedés. A mai adagban a barátom lelkében megindul a metamorfózis. Nézzük együtt, milyen csuda kis pillangókká válnak a rossz gondolatok/megérzések! Fogyasztása mellé valami jó egri száraz vöröset javaslok:

Amikor leültem, és elkezdtem írni, azt hittem letudom majd a mondanivalómat egy poszttal, ahol összefoglalok mindent. Végül rá kellette jönnöm, hogy sokkal több volt ebben, mint két oldalnyi értekezés arról, milyen jó utazni. Egy rövid, de tartalmas fizikai és lelki utazáson voltam én is. Ennek a következő állomását olvashatjátok alább.

Essaouira - A befogadott kulturális sokk

Abban a bizalmatlan állapotban, amiben voltam, az éjszaka fénytelensége megszépítette a várost és elfedte a hiányosságokat. A többórás vezetés és kaotikus állapotok után a csendes éjszakai környék részleges megnyugvást hozott. Zoli (szerk.: a 22. résznél járunk és lehetséges, hogy eddig még nem árultam el, hogy ez én vagyok? :) ) barátunkkal egy előre megbeszélt helyen találkoztunk és már mentünk is a szállás felé. Miután belaktuk a szobánkat természetes volt, hogy látogassuk meg a marokkói éjszakai életet, egy helyi koncerttel és vacsorával egybekötve. Itt lehetett észlelni először, hogy számára milyen biztonságérzetet és magabiztosságot hoztak az eltelt hetek. Otthonosan mozgott a helyiek között és a városban is. Beültünk a helyre, amit választott és itt érkezett meg az első enyhülés. Bízva benne, mertem ételt rendelni és vállalkoztam is rá, hogy eszem belőle. Az étel nem volt kiemelkedően finom, de nem is volt rossz, vagy ehetetlen. Vacsora közben folyamatosan jöttek a helyi barátok. Ki ezzel kínált, ki azzal, ki adott valamit, más pedig kért az ételből. Na itt álljunk meg egy pillanatra… Amikor adtunk az ételünkből, kézzel ettek belőle, amire nekem természetesen nagyon kikerekedett a szemem. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam félretenni az ellenérzésem, mégiscsak én vagyok itt a vendég. Zoli visszahozott: ez itt így szokás.

Másnap reggel egy jó kiadós alvás után nekiindultunk felfedezni a várost. Megbeszéltük, hogy mindenképp egy reggelivel kezdjük a napot. A helyi halpiac felé vettük az irányt, viszont mielőtt megérkeztünk volna, egy cukornáditalt készítő utcai árusba botlottunk. Soha nem láttam és nem is kóstoltam ilyet. Ahogy ittam a korai napfényben enyhén kótyagos reggeli fejjel a nedűt, valami megváltozott. Olyan érzés kerített a hatalmába, hogy most jó helyen vagyok. Pont ott ahol éppen abban a pillanatban lennem kell. Nem egy multi cég földszinti kávézójában, hanem egy marokkói tengerparti város piaci forgatagában rengeteg furcsa és idegen ember között, akiktől valószínűleg sokat fogok még tanulni ebben a pár napban. Befogadásra került az a bizonyos kulturális sokk, körbevett, belenéztem és nem találtam benne semmi ijesztőt.

Préselődik a nádból a cukros lé:

Innen átmentünk a halpiacra, ahol megvettük az aznap reggel kifogott friss halat, és még ott meg is sütötték nekünk. Nem vagyok nagy halrajongó, ha tudok választani, magamtól nagyon ritkán választom. Itt viszont nagyon a helyén volt. Nem mondanám, hogy életem legjobbja volt, de ott abban a pillanatban jól esett.

A reggeli után meglátogattunk egy fűszerárust, akivel Zoli többször is beszélgetett már. Ő volt az első, aki valami folytán jól beszélt angolul. A többiek, akikkel addig találkoztunk, mind az utcán szedték fel a nyelvet és nem használták pontosan. Viszont így ki az, akit érdekel ez? Nálunk is sokan beszélnek idegen nyelven, de nem mernek megszólalni, kerülik azokat a szituációkat, ahol kapcsolatot lehet létesíteni idegen emberekkel. Mennyit is vesztenek ezzel? Én is ilyen voltam az első hosszabb kint tartózkodásom előtt. A kapcsolat és a kommunikáció a lényeg. Vissza a fűszereshez: Lehetett látni rajta, hogy sok mindent megélt ember. Kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztott, kedves és vendégszerető volt. Alig ültünk le az üzletében, máris készült a különleges tea a számunkra, pedig szóltunk, hogy most nem veszünk semmit. Úgy éreztem itt nem is ez volt most a lényeg, kellett neki a társaság, az új élmények. Beszélgettünk életről, nőkről és politikáról. Engem nagyon meglepett, hogy soha nem hagyta el Marokkót, pedig világlátott ember benyomását keltette. Lehet mást és máshol látott, vagy csak megfelelően befogadó volt az őt ért helyi ingerekre. A tea már fortyogott is a 3 négyzetméteres üzletének közepén felállított forraló edényben. Természetesség, lazaság, nem volt túlgondolva. A tea maga pedig nagyon frissítő volt, aznap reggel már a második ilyen élmény, ami könnyedén nyomott át az esetleges délelőtt holtpontokon. Az egész mellé még kaptunk egy fűszer gyorstalpalót is, itt kóstoltam életembe először fakérget. Érdekes élmény volt, ha lesz lehetőségetek kóstoljátok meg! (Szerkesztői megjegyzés: a fakéreg fahéj volt (cimet). Két félét kaptunk, hogy érzékeljük a köztük lévő különbséget)

A fűszer-iskola után elindultunk, hogy felfedezzük a várost, ami olyan volt, mintha egy bombázás után lettünk volna. Mint később megtudtuk, valamilyen állami nagy embert vártak a városba (szerk.: a királyt magát, akire már évek óta készülnek, de soha nem ér oda) és emiatt az összes belvárosi sétáló utca köve fel volt törve és minden öt méteren a munkásokat kellett kerülgetni. Nem könnyítette meg, hogy végre napfényben szépnek lássam a várost. A szűken vett belváros után jött a kikötő és az itteni halpiac a maga sajátos forgatagával és szagával. Ebbe a kikötőbe hozzák be a hajnalban kifogott halakat, és innen mennek tovább a városba és még tovább. Az egész úgy nézett ki, mint a magyar vidéki ócskapiacok: sok ember, minden iszonyat régi és rozsdás. Annyi a különbség, hogy itt nem régiségeket és traktor alkatrészeket árultak, hanem frissen kifogott tenger gyümölcsét. Ezt csakis a képekkel lehet visszaadni. A halmaradékok miatt mindenhol rengeteg kövér, jóllakott sirály volt. Ezért esett az meg, hogy egy közeli elrepülés alkalmával éreztem, hogy valami koppant a fejemen. Igen, jól gondoljátok, az történt. (szerk.: az állagát ismerve inkább placcsant az, mint koppant) Egyetlen szerencsém volt: a szél miatt fent volt a kapucnim, ami megvédett attól, hogy a jól borotvált, kopasz fejemen landoljon a kikötői végtermék. Egy ilyen után csakis jól alakulhatott a nap hátralevő része.

A szerencse:

A nap további részében már csak sétálgattunk a városban meg-meg állva egy-egy frissen facsart gránátalma-, vagy narancslére. Estére meghívásunk volt a város egyik a helyiek számára fenntartott kocsmájába (szerk.: a Lyukba) Itt egy újabb, még mélyebb rétege tárult fel Marokkónak.

Látjátok, még két posztba se fért bele, szóval a vendégeskedés továbbra is folytatódni fog. Remélem, senki nem bánja!

Azt hittétek, hogy csak úgy búcsúzás nélkül vége ennek az egésznek? Dehogy. Volt némi zavar az erőben, ezért voltak kimaradások mostanság, de ennek az útnak szép vége lesz. Először a világot látott barátom beszámolóját olvashatjátok arról, hogy ő mit tapasztalt ugyanazokon a pontokon áthaladva, amiken korábban én is végigmentem. Azt gondolom, érdekes látni, hogy milyen eltérő vonalon jutunk el végül - ha nem is pont ugyanoda, de - hasonló végponba. Utána adok egy adagot a vizualitásnak: készítek egy kis mozgóképet, mert eddig ilyen nem volt itt. És csak ezt követően fog megtörténni az, hogy véglegesen lezárul ez az út. Megindul egy könnycsepp.

Innentől átadom a szót.

Ez egy vendégposzt, ami alapvetően három ok miatt született:

• Első, hogy ünneplem azt, hogy a kedves barátom egyedül nekimerészkedett a világnak, és elkezdett utazni.
• Második, hogy mindezt meg is örökítette ezen a blogon.
• Harmadik, hogy nagyon szívesen csatlakoztam hozzá a világ felfedezésében. Régi álom teljesült ezzel.

Mindig is sokat szerettem volna utazni. Az egész 2004-ben kezdődött, amikor lehetőségem volt eltölteni egy évet egy számomra akkor különlegesnek számító európai országban. E blog szerzőjét már akkor próbáltam rávenni a látogatásra, és hogy együtt fedezzünk fel valami újat. Nem sikerült…

Később szerencsémre szinte körbe tudtam utazni Európát a főiskola alatt. Sokat láttam, tanultam, barátokat szereztem, de ezek a korábbi egy évhez képest keveset adtak. Majd a munkám miatt mind messzebbre és messzebbre jutottam. Európa, Ázsia és a hatalmas álom Amerika, de sajnos az elképzelt közös utazás továbbra sem tudott megvalósulni.

Teltek az évek, és egyszer csak közli velem, hogy elmegy Marokkóba körülbelül egy hónapra. Nem kellett gondolkoznom, adta magát, hogy valamilyen módon csatlakozni fogok. Úgy alakult, hogy a munkám miatt a kint tartózkodása utolsó hetére utaztam két másik barátunkkal. Lássuk a részleteket, én hogyan éltem meg Marokkót vele.

Budapest - A sekélyes készülődés

Talán készülődésnek sem mondhatom, hiszen semmilyen módon nem tudatosult bennem, hogy hova megyek. Másik földrész, pláne Afrika. Ha nem kapok pár képet és beszámolót, akkor lehet, csak a Földközi tenger felett vettem volna észre, hogy elhagyom a büszke nőt. Semmi ráhangolódás, hogy egy másik földrészre megyek, egy gyökeresen eltérő kultúrába. Internetes check-in, majd autófoglalás, pakolás és már a reptéren is voltam. Ott jött meg a furcsa érzés, ide útlevél kell, csak remélni tudtam, hogy nálam van. Mázli, hogy évekig a táskámban hordtam, és már repültünk is.

Marrakesh - A tiltakozó megérkezés

A repőlőút gyönyörű volt, talán az egyik legszebb repülésem eddig. Tiszta égbolt felett érintve az előbb említett Földközi tengert, Gibraltárt és a szorost, majd jött Észak-Afrika az Atlanti Óceán partja mentén. Úgy lógtam az ablakon, mintha életemben először repültem volna, felejthetetlen volt. Ahogy elhagytuk a partvidéket és elkezdtünk ereszkedni Marrakesh felé, már érzékelni lehetett a kietlenséget, pár száz méter magasságban pedig már látni lehetett, hogy ez teljesen más lesz.

A reptér tiszta, modern, a személyzetből mindenki segítőkész és kedves volt. Megragadtuk a pillanatot egy kis wifi elérésre, nem tudtuk, mikor lesz rá újra lehetőség. Eddig minden rendben ment.

A szervezetem első tiltakozása a környezet ellen az autóbérlés körül kialakult helyzetnél jött meg. Ahogy említettem, még itthon intéztem egy autóbérlést, közepes áron semmi extra, viszont amikor át akartuk venni, már nem volt elérhető, és egy másik autót akartak adni, egy olyan letét összeg ellenében, melyet én nem szívesen adtam volna át nekik. Rossz előérzetem volt, és hosszas vita után hagytuk is a helyzetet. Itt alakult ki az első igazi bizalmatlanságom a környezet és az emberek ellen.

Gyors döntés a többiekkel, és elindultunk a buszállomásra. Az egyik autóbérlős viszont utánunk szaladt, hogy más forrásból, de mégis tud olcsóbbat, nyilván biztosítás és más extrák nélkül. Kérés volt még, hogy letétbe hagyjam ott az útlevelemet, ami egyértelműen kizárt volt. Végül sikerült e nélkül átvinni az üzletet. Mondanom se kell, hogy nem segített a bizalmatlanságomon. Alkudozás után megegyeztünk, és átvehettük az autót a reptér parkolójában. Viszont mire mindezzel megvoltunk, már besötétedett, és így indultunk el Essaouira-ba egy több órás autós utazásra. Nem vezetek rosszul, több éve Budapesten gyakorlom, de ez olyan volt, mintha most először kerültem volna a forgalomba. Egyszerűen az egészet a rendezettség teljes hiánya jellemezte. A sötétben kivilágítás nélkül mindenki mindenfelé ment, jelzések nélkül. Ami még plusz nehezítő tényező volt, hogy a városban mindenhol nagyon erős volt a szálló por, ettől úgy tűnt, mintha ködben kellett volna haladnunk. Nem bíztam sem az autóban, sem a forgalomban lévőkben és igazából magamban sem. Teljesen kívül kerültem a komfortzónámon. Így lendültünk neki a több órás utazásnak.

Ezen éjszakai utazásunk során a többiek elkezdtek éhezni, mivel elég késő volt már. Őszintén, én is éhes voltam, de egyetlen porcikám sem kívánta, hogy bárhol is megálljunk. Legyőztek, többen voltak, megálltunk. Még most sem tudom, hogy mi lehetett a település neve, de miután megálltunk, és kiszálltunk az autóból, még komolyabb bizalmatlanság fogott el. Figyeltem az embereket, hogyan figyelnek engem. Tudom, furán hangzik, de annyira valószerűtlenül más volt minden; az emberek a környezet, a levegő illata, egyszerűen nem tudtam megnyugodni. A többiek kitalálták, hogy üljünk be egy utcai kifőzdébe enni. Szerintem akkor ez a legrosszabb ötlet volt, így próbáltam nekik elmondani, hogy azt sem tudjuk pontosan, hol vagyunk, nem beszélünk közös nyelvet, és így fogunk összeszedni egy jó gyomorrontást az elején. Hajthatatlanok voltak. Ők ettek, én pedig bizalmatlanul néztem őket, és azt hajtogattam, hogyan fogok nevetni rajtuk holnap, amikor nem tudják majd elhagyni a wc két méteres sugarát. Teaser: nem nekem lett igazam. Nejlon terítő, fura színű leves, mindent átható hússzag és nagyon koszos padló jellemezte a helyet, és legalább mindenki felénk fordult, és bámult, míg ott voltunk. Viszont én inkább éhes maradtam, minthogy megnyíljak és befogadjam a környezetemet és az ételt, amit kínáltak. Csak akkor nyugodtam meg némileg, amikor újra útra keltünk. Pár óra után érkeztünk meg Essaouira-ba, de innentől egy másik történet kezdődik.

Ez is egy lazán kapcsolódó írás lesz, mint a vallásos rész, de mégis fontos. Legalábbis nekem az, így megpróbálom átadni azt, hogy miért. Sokan leírták már sokféleképpen, hogy a zene az a közös nyelv, meg hogy így a szeretet, továbbá úgy a terápia, és hogy nem utolsó sorban drog. Igen. Ez így sorban mind igaz. Marokkóban anélkül, hogy kifejezetten kerestem volna, minden nap belefutottam kisebb-nagyobb élőzenés szeánszba. Eszméletlen energia van benne. A legkomolyabb ottani barátságom is egy zenéléssel indult, és összeköltözésbe torkollott (de nem úgy! ;) ).

Sok szűk-látókörű emberrel volt már vitám arról, hogy melyik zene miért szar, vagy jó. Gondoltam, leírom ezeket az embertípusokat, hátha felismered magad. Egyben megvédek minden olyan stílust, amit te nem szeretsz. ;)

Ez meg nem is ember

Egyetlen egy olyan élő emberrel találkoztam eddig a földi pályafutásom során, aki a "Milyen zenét hallgatsz?" kérdés valamelyik verziójára ezt a választ adta: "Én nem szeretem A (!!!) zenét." Tehát nem valamelyik stílust, vagy előadót, hanem A zenét. Ezt én nem tudom kezelni. Mondhatnám úgy is, hogy ilyet még nem basztam.

A csőhallású

Ennél egyel, de csak egyel jobb, ha valaki azt mondja, hogy ő punkot hallgat. De csak punkot és semmi mást. (nincs bajom a punkokkal, bármelyik stílus szabadon behelyettesíthető a mondatba) Az előzőnél annyival jobb, hogy legalább hallgat zenét.

A passzív

Körülbelül a csőhallásúak után következnek az evolúcióban azok, akik sok mindent meghallgatnak, de csak azért, mert sok minden megy a rádióban. Igazából teljesen passzívak és azt hallgatják, amit eléjük tesznek. Azt hiszem, hogy a legtöbb ember ide tartozik. Nyitottnak tűnnek, de igazából a fülük a kommerszhez van szokva, ezért nem vesznek be semmit, ami nem "rádióbarát". A rádióbarátság viszont stílusoktól függetlenül borzasztó precízen kimért, megfelelő mennyiségben adagolt, és mindenek előtt konfliktuskerülő darabokat takar. Legyen semmilyen, mert az a legkevesebb embert fogja zavarni. Itt fontos megjegyeznem, hogy a csirkedarálós vérmetálon, meg káromkodós hipihopin kívül rengeteg olyan finom, magas művészeti értékkel bíró zene létezik, aminek annyi a hibája, hogy más, ezért nem kap esélyt. (példa kakuktojás a Queen Bohemian rhapsody-ja a hossza és felépítése miatt. De gondolom, mostanában mindenki képben van ezzel a sztorival a filmnek köszönhetően.)

Az aktív

És jönnek sorba az egyre nyitottabb figurák egészen addig, hogy eljutunk a kutató mindenevőkig. Nagy pofával idesorolom magamat is. A mai napig komoly energiát fektetek abba, hogy jó zenét találjak stílustól függetlenül.

Nem tudom pontosan, hogy kik mondják, de ha a brit tudósokra hivatkozok, akkor tutira nem vagyok megfogható. Szóval szerintük az ember gyermeke 30 éves korára már megkövült szívvel, szilárd zenei ízléssel éldegél, amin nem nagyon lehet változtatni. Fiatal korban kialakulnak a kedvencek, és minden, ami utána jön, az szar. Ismerős ugye, hogy "Bezzeg az én időmben még volt rendes zene!"? Hogy fiatalon hogyan alakul az ízlésünk, az legalább annyira a környezetünkön múlik, mint ahogy az, hogy mi lesz a vallásunk. Felénk a megkeresztelésről épp annyira nem szokták kikérni a gyerek véleményét, mint ahogy arról sem, hogy tetszik-e neki a zene, amit apuka egész nap bömböltet. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert a tágabb családom férfi tagjai mind zenebuzik, így akárhová fordultam, zenébe ütköztem, méghozzá a legkülönbözőbb fajtákba. A vége az lett, hogy halmozottan függő lettem. Vagyis az egyik vége. A másik, hogy megtanultam azt, hogy nem csak az a jó, amit legelőször hallottam, hanem olthatatlan szomjat érzek minden új megismerésére és kiélvezésére a népzenétől a sötét technón át a metálig és vissza a jazzig. Halló, minden harmincon túli! Cáfoljatok rá a brit tudósokra!

Mulatós, vagy goa?

Ez olyan kérdés, mintha az után érdeklődnél, hogy a rántott húst szeretem-e jobban, vagy a Star Warst. A különböző típusú zenék és azok hatása egyáltalán nem összemérhető. Különböző célokhoz, különböző lelkiállapotokhoz más hang dukál. Mindennek, még a mulatósnak is megvan a maga helye, ahol igenis működik. Pihenés, meditálás nem fog menni arra, amire ugrálni és örjöngeni kell. Van, amire párban lehet táncolni, pörgetni a csajokat, és van, ahol monoton transzba süllyedve eggyé válsz az univerzummal. Van, ami hatására széthasít az erő és energia, a túloldalon meg ott vannak azok a zenék, amik simogatják a hallójárataidat, a lelkedet. Ezekben a különböző variációkban az az átfedés, hogy mindegyik tud közösségi élményt okozni. Ez az a pont, ahol a zene hatására így vagy úgy, de egymásra csatlakoznak az emberek. És a végére hagyom a szerintem legnagyobb közösségformáló erőt, az együtt éneklést. Már az okot ad a boldogságra, ha elkezdesz egy dalt, és egy idegen bekapcsolódik, de amikor ez nagy tömegekben történik, amellett nem tudok elmenni libabőr nélkül. Hunyjuk be a szemünket és gondoljunk a megboldogult Kispál és a borz Zsákmányállatának kiállására koncerten. Anyám... Minnyá' sírok.

Aki nem bírja a Kispált, az 2:06-hoz teker:

Ilyesmi a mai ajánlatom is: Tiken Jah Fakoly egy elefántcsontparti énekes. A marokkói srácoktól kaptam őt is. Soha nem hallottam róla előtte, de biztos híres, mert a szóban forgó koncertet is már 3,5 millióan látták. Igaz, ebből kb félmillió én voltam. Nem kell semmi bonyolultra gondolni, egyszerű felépítésű, fülbemászós reggae, és alapvetően franciául meg angolul bazseválnak. Engem beszippantott az egész. Hátha mást is be fog. 2:20-nál, vagy 21:10-nél hallgasd a közönséget. Meg persze később is sokszor. Liba...

Egy zene akkor működik nálam, ha tudok hozzá kötni valamit. Ha a legjobbat akarod a fülednek és a lelkednek, akkor hangszeres zenét akusztikusan, de legalábbis élőben kell hallgatnod, elektronikus zenét meg megfelelő helyen, megfelelő időben és megfelelő hangcuccon. Nem, otthon nincs olyanod. Ha megvoltak ezek a jó élmények legalább egyszer, onnantól kezdve bármikor, ha felvételről, ha szar minőségben, de újra meghallod az adott (stílusú) zenét, automatikusan előkotorja az agyad a hozzá passzoló libabőrös élményedet. Hiába a mobilodhoz kapott fülesen hallgatod a Slayert villamoson utazva, igazából te az életed első Slayer koncertjén vagy a pogó közepén, és épp leviszi a fejedet a gitár, meg kiüti a helyéről a belső szerveidet a dupla lábdob, akármennyi év is telt el azóta, hogy ezt valóban átélted. (sajnos ugyanez a tétel igaz a fisi-fosi diszkó zenékre is, amik sok ember fiatalkorát meghatározták) Ha nem vagy abban a helyzetben, hogy átélj ilyen dolgokat, akkor képzelőerőre van szükséged, de ne aggódj, az agyad elvégzi a feladatát!

Halló, mindenki! Legalább zeneileg legyetek nyitottak! Elképesztő mennyiségű jó zene létezik a földön, aminek csak szánalmasan kis részét ismerjük. Annyira sok van, hogy ez a szánalmasság akkor is így marad, ha elkezdesz minden nap mást hallgatni, de a próbálkozás jót fog tenni a lelkednek. ;) Az enyémnek is jót tesz.

Irigylésre méltó lazaság

Szóval van ez a főtér, ami mellett toltam magamba az óceáni "mindenjót", miközben egy csapat 3-5 éves kisgyerek rohangászott és játszott egymással. Akinek volt már lehetősége kisgyerek nevelését közelről megnézni, az tudja, hogy mit jelent az, amikor egy ilyen kölök a nagy rohanásban egyszer csak megmerevedik és odakoncentrál magára. Dolga végeztével levetkőzött, és bebaszta egy kerítésén át a helyi bank előkertjébe a szaros gatyáját, és játszott tovább egy szál pöcsben, mintha semmi nem történt volna. Nemsoká megérkezett anyuka, aki kiszedte a nadrágot a kertből, kitakarította a gyereket és hagyta tovább rohangálni. A körülöttem lévő emberek, akik ezt az egészet végignézték, vérmérséklettől függően vagy mosolyogtak, vagy röhögtek. Senki nem volt felháborodva. Én sem.

Aki új zenét mutat, az fontos.

Újabb este, újabb cuki hely, ahol gnaoua koncertre megyek. És ha már megint zene, akkor jöjjön a hallgatni-való is! Ez most olyan anyag, ami nem működik akármikor, de amikor a helye van, akkor nagyon be tud találni. Marokkóban megismert lengyeleknek köszönhetem, hogy tudomást szereztem erről a texasi zenekarról, akik thai folk (nem tévedés) beütésű pszichedelikus surf rockot játszanak. Mindezt csak úgy mondom, nem kell megjegyezni, csak meghallgatni. A dobos halálosan pontos és fenomenálisan egyszerű játéka, a finom basszus-szőnyeg a hölgytől, és az a gitárjáték... Ultimate szeretkezős zene.

Ha végighallgattad ezt az 52 percet, vissza is térhetünk a teázóhoz, ahol épp egy marokkói-jamaikai keverék, szőrös, raszta manó a fő produkció. A szünetben elindul egy karaoke parti, amit a hely üzemeltetői indítanak be jól. Vajon a medinán belül élés előfeltétele a muzikalitás? Időközben befut egy lengyel pár, és megkérdezik, hogy gond lenne-e, ha zenélnének egyet ők is. A csaj gitározik, és földöntúli lágy hangon énekel. A faszija meg egy vicc. Egy jelenség, akit nézve csak a jókedv megengedett. Hivatalosan dobos, de csak azért, hogy legyen valami ürügye arra, hogy a csajával utazhasson. Keresi a ritmust, néha véletlenül rábasz a dobverővel. Rövid időn belül nagy jammelésbe torkollik a koncert, mindenki játszik mindenen. Én is, de csak kongázok. Nagyon jók az energiák, de a helyen csak teát lehet kapni, így pár óra elteltével az egész banda átvándorol a lyukba egy sörre, majd onnan az óceánpartra, ahol folytatódik a zene, tánc, majd alvás a homokban.

A manó:

Vajon kik a lengyelek?

Közeledik a vég

Az utolsó néhány napra megérkezett a testvérem és két barátom, hogy hazavigyenek. Innentől kezdve már más üzemmódban működtünk, és tettünk egy kisebb körutazást is. Többek közt megtapasztaltuk, hogy Agadirba nem érdemes menni, nincs ott semmi. Legalábbis az összes többi helyhez képest, ahol jártunk. 1960-ban egy földrengés eltörölte a várost a föld színéről és európai mérnökök segítségével építették újjá. Az eredeti városból semmit nem idéztek fel. Egy egyszerű turistaparadicsom. Fürdeni meg szörfölni jó.

Azért velük is megnézettünk egy jóféle naplementét a városfal és az óceán között, és erről ugrik be, hogy majdnem elfelejtettem egy közbiztonságot érintő történetet, amiből következik gyorskapcsolással egy másik. A naplementére várás közben egy kapucnis gyerek elsprintelt köztünk. Azonnal gyanús volt, de ehhez nem kellettek női megérzések, látszott, hogy rossz fát tett a tűzre. Talán fél óra ha eltelt, már jött is két civil-ruhás rendőr és végigkérdeztek minket, hogy mit láttunk. Kiderült, hogy a kapucnis rossz fiú egy turistalány kezéből kapott ki véletlenül egy telefont és ezért volt annyira sietős a dolga. Amine egy napra rá már újságolta, hogy elkapták a gyereket és visszaszolgáltatták a telót a gazdájának. (Nos, voltam már elszenvedője betöréses rablásnak, ahol egy egész nyaraló csapat értékeit vitték el a nyaralóba betévedő felebarátaink. A kiérkező helyszínelők elvégezték a munkájukat, de azért elmondták, hogy mennyire utálják, amikor feleslegesen dolgoznak, mert ilyen ügyekkel nem foglalkoznak a helyszínelés után, szóval az égvilágon semmi eredményt ne várjunk. Nem is tévedtek a rendőr urak.)

És a fentiből jön a következő telefonos történet: Amine még hetekkel a megismerkedésünk előtt volt egy barátjánál Sidi Kaoukiban és ott felejtette a telefonját. Emlékeztek, ez az a kis szörf-falu, ahová elbringáztam itt:

A marokkói vidék bringával 09.

Amikor az éjszakai hippi-tanya látogatásunk volt, akkor viszonylag közel voltunk ehhez a városkához. Amine azonban úgy volt vele, majd meglesz az a telefon egyszer, nem fog érte elmenni. Tegye fel a kezét, aki el tudja képzelni most az életét heteken, vagy akár hónapokon át telefon nélkül! Vagy mondjuk épp ne legyél telefon nélkül, csak ne legyen térerőd! De azért ne legyen, mert olyan helyre mentél, ahol nincs. És a kezdeti elvonási tünetek után érezd jól magad!  

Tibor, Djallil, Amine, Borisz és Mátyás:

Útban Imsouane felé és ott:

Már megint hová készül a nap?

Imsouane-i kikötő:

Ez megint egy szörfparadicsom kezdőknek. Erre a sportra egyszer még befizetek...

Vészesen közeledünk ennek az útnak a végéhez, de pár dolog azért még hátravan, szóval stay tuned! Ja, és van Facebook oldal ehhez az egészhez a jövőre (vagy inkább a múltra?) való tekintettel. Lehet jönni oda is. ;)

Marokkóban a péntek a vasárnap. Minden hamarabb zár, nem árulnak szeszt a boltok, nem esznek húst az emberek. Ezt nagyon is ki lehet bírni, mivel van helyette kuszkusz. Finom, vega kaja, amit általában sok párolt zöldséggel készítenek. Azért a nem pénteki napokon nekem inkább köretként szolgált a birka, marha, hal és egyéb vízi jóságok mellé. Összességében nagyon tetszik a marokkói konyha, intenzívek a fűszereik, jól készítik el az ételeiket. Tajine-ban szinte bármit megcsinálnak. Viszont az óceáni javakat mindig grillezve kértem. A grill az mégiscsak grill...

tajine bolt:

Egytálétel tajineban elkészítve és felszolgálva:

A tajine egy cserépedény, ami arra van kitalálva, hogy minimális folyadék hozzáadásával is puhára tudjanak párolni bármit nyílt lángon ott, ahol kevés a víz. Például egy sivatagban, amiből náluk elég sok van. A főzésre rá is szánják az időt. Ha nem répát kell párolni, hanem marhát, akkor az mehet akár egész nap is. Ilyen ebédre hívott meg az egyik árus is, akivel úgy elbeszélgettük a fél napot, hogy úgy döntött, megosztja velem az ebédjét, ha már így alakult.

Életünkben először találkoztunk, de a kemény nem az étel megosztása, hanem ez: miután futottunk több olyan kört, hogy "Fogadd el! Köszi, nem eszem el előled. De fogadd el! Kösz, nem. De!" és végül belementem, akkor közölte, hogy amúgy a kajája otthon készül, és amíg ő elmegy érte, én maradjak ott az üzletben. Szóval otthagyott teljesen egyedül egy viszonylag nagy ruhaüzletben, több mint fél órára. Egy vadidegent. Bizalom. Olyan fajta bizalom, amit az ottlétem alatt sokszor megtapasztaltam. Nem kellett érte megküzdeni. Egy kis pozitív energia kellett, és megelőlegezték. Tudom, értem, hogy nem véletlen az, hogy egy ilyen dolog a kis hazánkban körülbelül teljesen elképzelhetetlen. De érdekel, hogy miért és hol csúszott el ez a hozzáállás úgy össztársadalmilag.

Van ez a főtér, ahol folyamatosan zajlik az élet. Az egyik vacsorám alkalmával ilyesmi dobos zenekart kaptam el:

Például itt tartják a Gnaoua fesztivált is. Olyankor egy tűt nem lehet leejteni. Egy köpésre a kikötő, a part, zenekarok játszanak, árusok árulnak kézműves cuccokat, a tengeri bisz-basz éttermek sora pedig licitál a vendégekre. Ha valaki csak feléjük néz, őrült ordibálás indul, mindenki győzködni kezdi a saját portékája kitűnőségéről. Közben fikázzák a szomszédokat, és ha nem őket választottad, akkor pofákat vágnak meg beugatnak. De természetesen ez csak a műsor része, a szomszédok jóban vannak. Egy ilyen helyen ettem végig minden megtalálható dolgot, amit csak ki tudtam fizetni. Szép, fehér húsú, nagy hal, rák, garnéla, tengeri sün, osztriga, egyéb kagylók, tintahal, satöbbi. Minden ilyet muszáj megkóstolnom, és azt kell mondjam, nagyon jól voltak elkészítve. Legalábbis azok a tételek, amiket nem nyersen kellett megenni :D Azonban az egész itt-tartózkodásom legnagyobb halas tanulsága az, hogy minél szebb és drágább egy hal, annál semmilyenebb az íze. A sünikkel és hasonló apróságokkal nem lehet jóllakni, viszont a szardínia a lehető legjobb dolog grillezve. És az is mókás, hogy mennyire nincs túlagyalva. Úgy, ahogy a vízből kifogták ráteszik a rácsra és már sütik is. A pikkelye a bőrével együtt jön le a húsáról olyan könnyen, mint a sült paprika héja. Ha ez megtörtént, akkor már csak a húst kell leenni a vázról, a belsőségeit pedig benne hagyni. Annyit még megmutattak, hogy a szerencsések még a belsőségek között is találhatnak jutalomfalatot, ami viszont nem mindegyik példányban van. Hogy mi az és milyen színű, arról fogalmam sincs, de tényleg finom. Aki eddig csak konzervben próbálta, az el sem tudja képzelni, hogy milyen ízletes, olajos. Na tessék, beindult a nyáltermelésem...

Ez nem tudom mi, de nagyon finom és egy pénzbe kerül darabja:

A kedvencem:

Ocean selection:

Süni tálalva:

És innen lehetett válogatni:

Na? Termelődik már nálad is a nyál? :)

Ember-szex van-e?

Az előző napi birkagyomor emlékétől kísértve másnap valami egyszerű kajára vágytam. Legyen sült csirke, abból nem lehet baj. Az adagom átvétele után megkérem a pincért, hogy ugyan, adjon már hozzá evőeszközt is, ha lehet. Persze, hogy lehet – mondta majd előkapta a kést-villát, csupasz kézzel megdörzsölgette, letisztogatta és mosolyogva átnyújtotta. Én meg elindultam az ötemeletes épületben emeletről emeletre, hogy hol tudok úgy leülni, hogy ne legyen durva zsírszag. Sehol nem volt senki a szagon kívül amíg fel nem értem a tetőteraszra, ahol épp egy idősebb hijabos néni csúnyájában volt elmerülve egy bácsi, úgy csuklóig. Hármunk közül valakinek kellemetlen volt ez a találkozás. Istenem, hiába a komoly vallásosság, ott se fából vannak az emberek...

Zene

Este ellátogattunk egy gnaouát szolgáltató helyre. Eddig is nagyon sok zenét hallottam, de ez az, ami kifejezetten a környékbeliek sajátja. A többi számomra új zenéről annyit fontos megjegyezni, hogy az arabok, meg egyéb afrikai népek simán rajonganak egymás zenéjéért, így velem is mindenféle dolgok jöttek szembe, nem csak marokkói cuccok. Itt is látszik, hogy a zene a szeretet nyelve, ami minden határon átível. (ezt a mondatot illene rózsaszínnel szedni, annyira cukros) Az arab világban a különböző felekezetek, országok tisztességesen utálják egymást. Ha igaz, amit mondanak a srácok, akkor például Algériába nem lehet szárazföldi határon átkelni, annyira "baráti" a viszony. Tekintve, hogy Algérián kívül csak Nyugat-Szaharával határos az ország, ami önmagában egy no go zóna, ez nem is tűnik akkora nagy gáznak, nem? Ennek ellenére több Algír zenét mutattam már itt. A fentiek miatt van az, hogy sok zene, amit hallgatásra ajánlok, az nem is feltétlen helyi anyag, de a helyiek hallgatják. Viszont a gnaoua, vagy gnawa a lehető leghelyibb. Konkrétan Essaouirából indult ki és terjedt el. Alap hangszere a guembri, ami a gardon és basszusgitár szerelemgyereke, de nem ütik, hanem tépik. Kiegészítő hangszernek szinte bármit használnak hozzá. Tradicionális dalokat játszanak leginkább, így általában minden helyi tudja a szövegeket, és énekli is. Jár hozzá tánc is. Egyébként nem magyar nótázást kell elképzelni, inkább repetitív, transzba hívogató, spirituális az egész. Elsőre lehet, hogy idegesítő, de rá lehet csúszni. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik.

Minek megy oda? lvl666

Ami Nyugat-Szaharát és az alatta lévő Mauritániát illeti, nem sok mit tudtam róluk, amíg nem találkoztam egy sráccal, akinek voltak arrafelé tervei. Hol máshol futottunk volna össze, mint egy újabb fűszeresnél dobolás és teázás közben. Nem akarok általánosítani, de mindenki koncentráljon és vetítse maga elé a legarababb arab arcot, amit el tud képzelni. Na, pont úgy nézett ki a srác. Huszonéves lehetett és egyszerűen gyönyörűen beszélt amerikai angolul. Kérdeztem is, hogy ezt meg ugyan hogyan és honnan szedte magára? Hát úgy, hogy ő amerikai. Nagyon cseles... Egy büdös betűt nem beszél más nyelven, arabul meg főleg nem. Csak a külalakjára építve viszont bármit be mer vállalni. Portrék rajzolásából, festésből tartja el magát és folyamatosan utazik a világban, szóval nem haditudósító. Levezette, hogy a fenti két ország a következő célpont, minekutána azt olvasta róluk, hogy tele vannak taposóaknával, terroristával, útonállókkal, rablókkal, katonával és minden külföldi potenciális emberrablás veszélyének van kitéve. Nem tudom, hogy él-e még, de elhangzott a szájából, hogy izgalmasan hangzik, meg a "mi baj lehet?" és telepofával vigyorgott hozzá. Nos, ez megint egy olyan kockázat, amit én soha nem vállalnék. Ha kinyitod az internetet, majd rákeresel turisztikai szempontból az említett országokba, ott a fentiek tényleg le vannak írva, és komolyan jelzik, hogy oda

Állat-szex van-e?

A következő napon találkoztam Eszterrel. Pestről költözött ki, miután pár látogatás után megállapította, hogy pontosan erre van szüksége. (Vele a kiutazásom előtt ismerkedtem meg tulajdonképpen az Utazómajomnak köszönhetően. Kértem tőle némi felvilágosítást, nehogy valamivel megöljem magam az első napon.) Nagyon jót beszélgettünk. El is telt felettünk az idő és mivel péntek volt, be is buktam minden boltot, így estére nem tudtam feltankolni semmivel.

Az Eszterrel való beszélgetés közben felmerült az az arab körökben állítólag elterjedt szokás is, miszerint szívesen basznak a kisfiúk háziállatokat, például szamarat. Este, amikor összefutottam „Adrien Brodyval”, rákérdeztem, hogy ő például kefélt-e fiatalon szamárral. Ő??? Dehogy! És közben röhög. Viszont van egy barátja, aki igen, ő maga csak csirkéket dugott kispöcs korában. Úgynevezett kulturális különbség ez, kérem szépen. Azért csinálják a srácok, mert jobb ötlet híján így tudnak felkészülni arra, hogy később ne okozzanak csalódást a csajoknak. Miközben beszélgetünk, elhalad mellettünk egy japán turistacsoport is. A srác meg odavet nekik valamit, és elkezd röhögni az egész csoport. Mondom, ez meg? Hát, mondott nekik egy viccet. Japánul. Azt mondja, tizenegy nyelven beszél.

Tepsisegg: az a legszebb, akié a legnagyobb.

Ha már a különbségek: jelenleg is engedélyezett náluk a többnejűség. Ha jól emlékszem, négy nő a limit. Azonban csak akkor vállalhatja be valaki, ha jól is tudja tartani az összes feleséget, ellenkező esetben a nőnek joga van elválni. Ez elég szégyen lehet errefelé. Kulturális különbség még az is, hogy az egyik szaharai csóka mesélte, hogy vannak olyan törzsek, ahol a lányok egyszerűen nem ülnek rá a seggükre, csak ilyen oldalasan eldőlnek, nehogy visszafogják a növésben. Mert ott az a legszebb, akié a legnagyobb. És itt nem az európai ember által elképzelt nagy, kerek popsikra kell gondolni, hanem a hatalmasra. Úgy megy a lagzi, hogy a családoknak vannak ilyen nagy tepsijeik, és a nagy napon az újember jön a tepsivel, és ha a menyasszony picsája nem nagyobb a tepsinél, akkor nincs lagzi. Szigorú. Lehet, hogy egy ilyen törzsi nő életében először a lagzija napján ül a seggére? Lehet, hogy innen származik a tepsisegg kifejezés?

A lényeg, hogy mindenkinek más a szép.

A következő bejegyzésben is marad a szex, mint központi téma, csak kajába oltva. Viszlát!

Posztindító muzsika

ha valaki jobban szereti, így is lehet: soundcloud.com clearlight

Ezt épp nem Marokkóban, hanem még Portugáliában vettem magamhoz, de van története és kapcsolódik is az előző, vallást feszegető poszthoz. Chill out mix, aminek a nyolcadik percétől van egy müezzin ének. Mivel ebben az időszakban szarrá hallgattam ezt a mixet, Aminék is kaptak belőle és felhívták a figyelmemet, hogy azért a részért az arab világ kevésbé barátságos részein komoly büntetésre számíthatnék, mivel tiltott dolog felvenni ezeket az énekeket. Kérdeztem, hogy kikapcsoljam-e, de mondták, hogy nem kell, hiszen szép is, meg ez nem is az a hely. Egyébként a hammamban meditáláshoz, meg az indiai spirituális utazáshoz is passzol, a kedvenc dalom meg 19:30-nál indul. Szemeket tessék becsukni és hátradőlni, de csak olvasás után!

Birkagyomor és hammam

A kirándulásokból visszatérve Essaouirába éhes és fáradt voltam. Így toltam magamba egy olyat, hogy ilyen cuki kis kolbászkák birkagyomorból, grillezve. Na, ez volt az egyetlen olyan kaja az egész utazásom során, amit nem javaslok senkinek, kivéve a birkagyomor-kolbász elkötelezett híveinek. De azért belaktam, aztán másnapig szépségalvás. A medina házaiban általában nincs fürdőszoba, hammamba jár mindenki tisztálkodni. Így tettünk mi is Aminnal. A hammam az a törökfürdő. A szó jelentése: forró, és ennek megfelelően az is. A helyieknek 10 pénz a beugró. A hely több csarnokból álló pincében volt. A fürdő termeket alulról fűtik. Meditálás a forró kövön, majd mégforróbb vízzel való fürdés, amit magadnak hozol vödörben. Vannak fürdető bácsik, akik tetőtől talpig végigsikálják azokat, akik befizetnek rá. Mások meg egymásnak segítenek. Buzulás meg pucérkodás nincs, mielőtt még valaki... Ennek is létezik a turistás változata, ahol sok pénzért kinyalják az ember picsáját, meg illatterápia, masszázs és társai. Na, a miénk nem ez a kategória volt. Épp végeznénk a kis szeánszunkkal, mikor arra leszek figyelmes, hogy nem lefolyik a víz a lefolyóba, hanem inkább feketén és büdösen elkezd visszajönni a termekbe. Elég gyorsan elmenekültünk, de mire felöltöztünk, már az előtérben is állt a csatornalé. Emlékeztek, hogy a hippi tanyán szalmát pakoltunk és fóliáztunk, mert esőt vártak? Megjött. Özönvízszerű eső volt kinn, amíg mi chilleltünk, a kis sikátorok meg faltól falig ki vannak kövezve, szóval a víznek nincs sok esélye elfolyni. Meg nekünk se volt kikerülni, így mezítláb, bokáig érő szennyvízben battyogtunk haza. Az álhipochondriám köszöni, jól van. El is basztam egy flakon alkoholos fertőtlenítőt a lábainkra azonnal.

Indokolatlan kép Essaouira sétáló utcájáról:

Maya

Majd teázással ütöttük el az időt egy teázóban arra várva, hogy elálljon az eső. Itt ismerkedtünk meg Mayával. Lengyel lány, aki a faszijával Izlandon él, de amúgy annyit utazik egyedül a világban, amennyit lehet. Becsatlakozott hozzánk, és sokat mesélt arról, hogy milyen egy nőnek egyedül utazni. Röviden sokkal szarabb, mint nekem, aki ugye, nem nő vagyok. Magam is megtapasztaltam ezt, amikor az egyik esti sétafikálásunk közben számtalan inzultus ért minket. Volt, ami fizikai kontaktusig fajult. És mindez azért, mert a kanos helyi arcok nem bírták ki, hogy ne menjenek rá a csajra annak ellenére sem, hogy nem egyedül sétált. Volt vicces része is, egy kajaárus bácsi be akart minket invitálni az üzlete hátsó részébe, hogy kábítószerezzünk vele egy kicsit. Mondtuk, hogy köszönjük, de nem élnénk a fantasztikus ajánlattal. Erre ő kikapta a fogsorát és elkezdett amcsi gengszter-rappet nyomni azt bizonyítandó, hogy ő milyen egyenes ember. (az összefüggést én sem látom) Ezt a tényt kiemelte, meg azt a tényt is, hogy 14 éves. Többször is. Amúgy, gondolom 41 akart az lenni. Az ilyen hibák nyilván az utcán tanult nyelv miatt adódnak. A kedvencem, amikor Amine a vendégei jövőbeni nemzőképességéért aggódva párnával kínálja őket és következetesen mindig azt kérdezi, hogy "Guys, do you have something in your ass?"

India, a kockázat

Itt bedobok egy Maya által megélt történetet, ami erősen kapcsolódik ehhez a bejegyzéshez:

Miért kockáztatunk? 10.

Az elmúlt négy évben összesen kb egy évet töltött Indiában. Imádja. De azt mondja, hogy annyi mocskot, koszt, szemetet és szarházi embert, olyan fokú nyomort soha sehol máshol nem látott. Előttem van a kép ahogy a rengeteg koldust nézi a vonatablakon át. Kicsi gyerekek, fogyatékkal élő emberek, fogyatékkal élő gyerekek, és amikor már azt hiszi, hogy szívszorítóbbat nem fog látni, bejön a képbe egy végtagok nélküli ember, aki az állával húzza magát a földön és a hátára van erősítve a doboz, amibe lehet aprót dobni.

Szinte teljes iparággá nőtte ki magát a külföldiek átverése, megkopasztása. Íme egy példa a sok közül, amiket mesélt:

Ahhoz, hogy vonatozni tudjon egy komoly tortúrán ment keresztül. Az első évben még okos telefon nélkül utazott oda, és amikor Mumbaiban kereste a vasútállomást, járókelőktől kérdezgette, hogy merre található. Random embereket szólított meg, akik szívélyesen útbaigazították, meg hozzátették, hogy átépítés miatt az állomáson nem működnek a pénztárak, jegyet egy bizonyos utazási irodában tud venni. Meg is találta az irodát, ahol ránézésre teljesen hivatalosan akartak neki jegyet adni, de nagyjából tízszeres áron. Ennek előzetesen utánajárt, így nem dőlt be a trükknek, hanem kissé felbaszódva újra nekiindult, hogy megtalálja a vasútállomást. Újabb embereket kérdezett meg, akik újra azt mondták, hogy menjen az utazási irodába jegyért. Állítása szerint legalább 15 emberrel beszélt, de mindenki részese volt a csalásnak. Mire végre odatalált az állomásra, már rendesen idegállapotban volt. A bejárat előtt állt három biztonsági őr öltönyben, telefonzsinórral a fülben, mint a Mátrixban. Közölték vele, hogy előre megváltott jegy nélkül nem mehet be, mivel benn nem lehet jegyet venni. Menjen vissza az irodába. Ezen a ponton kapott Maya agyfaszt, és átrohant köztük. Üldözték egy darabon és minden mindegy alapon már olyanokat ordibáltak neki, hogy a jegypénztár megsemmisült, mert lebombázták, álljon meg! Nem állt meg, hanem odaért és normális áron vett magának jegyet, majd felszállt a vonatra. Azért ez már elég komoly rendszer, nem?

A történeteit végighallgatva egy kérdés merült fel bennem: Minek megy oda? Azt mondta, miután túl van a szartengeren keresztüli utazáson és megérkezik a spirituális jelentőséggel bíró helyekre, azok annyira feltöltik,  ott olyan jó emberekkel van együtt, hogy bőven ellensúlyozzák azt a sok rosszat, ami az odatartó út során éri.

A következő terve az, hogy Mongóliában vesz egy lovat és keresztül lovagolja az egész országot. Annyi csak a baj, hogy még nem tud lovagolni. Maya egy bevállalós csaj. Sok kockázatot vállal, de így boldog. Nem kötelező utánacsinálni. ;)

 Várható tartalom jövő szerdán: a tepsisegg kialakulása, állat-szex, és sok zene

Az iszlám

A további vagdalkozás megelőzése érdekében szólok, hogy ez itt egy utazás beszámolójának 15. része. Nem önmagában értelmezendő bejegyzés, nem iszlám-reklám, hanem szerves része az élményeimnek. Akit érdekel, az bátran olvassa végig az egészet, talán úgy könnyebben el tudja helyezni ezt az iszlámról szóló írást is. Hajrá!

deep-trip.blog.hu

A kábítószer mellett a vallás a másik dolog, amit az útikönyvek szerint szigorúan tilos szóba hozni. Nos, általában nem kellett, mert gyorsan jött a téma magától ugyanúgy, mint a kábó. Több emberrel beszélgettem erről, és senkivel sem udvariaskodva. Meg van a véleményem az egyházakról, és nem is tartom azt magamban, ha értelmes partnerrel lehet róla társalogni. Előre bocsátom, hogy a beszélgetőtársaim nem teológusok, meg papok, hanem egyszerű emberek, akik a saját gondolataikat osztották meg velem, én pedig nem olvastam a Koránt. Ami a saját vallásukat illeti, a legliberálisabbnak tartják magukat az összes arab ország közül. Emellé hozzáfűzném, hogy én ennek az egy országnak is csak egy kis részét ismertem meg és ott se mindenféle embert.

Első alanyom egy berber negyvenes fűszeres. Mecsetbejáró, igazi hívő. Jó és tiszta gondolatai voltak, de nem lát a világból semmit. Képzeld el azt az életet, hogy egy sikátorban lévő fűszerboltban árulsz egész életedben, az apádtól örökölt helyen, kb. amióta csak beszélni tudsz. Ja, meg imaidőben átballagsz a mecsetbe, és ezen kívül nem sok minden történik az életedben. Ilyen helyzetből azért nehéz tisztán látni. Végül ő is lett a legkonzervatívabb beszélgető partnerem az itt tartózkodásom alatt. Problémának tartja a nagyfokú írástudatlanságot, ami az országban van. Csak egyetérteni tudok vele, mindenképpen hátrány, hogy sokan nem tudják elolvasni, majd értelmezni azt, amit elvileg követniük kellene, és ez elég sok szarhoz vezet a világban...

Tőle tíz méterre találkoztam a második alannyal. Igazából a legjobb arccal.

Jasin, egy másik fűszeres Jemenből. Vegyes házasságból származó srác, akinek tele a fasza a marokkóiakkal meg a jemeniekkel is. A bigott vallásosoktól okádik. Magát belső muszlimnak tartja. Ez azt jelenti, hogy a vallását privát dologként éli meg, ami csak rá és az istenére tartozik, ezért nem jár mecsetbe sem.

Az üzletben együtt borozunk, miközben kurva jól gitározik, és király zenéket mutat. Ilyeneket, mint az alábbi:

Miután elfogy a bora, azt mondja: "fuck it!", és bezárja hamarabb az üzletét, majd elhív tovább inni. Eltaxizunk a picsába 7, azaz 7 Dirhamért. (Az 196Ft.) Beülünk egy külvárosi kocsmába, és borozva beszélgetünk egész éjszaka. Amikor teleszalad a fasza a körülötte lévő világgal, olyankor mezítláb elindul az óceánparton egy többnapos túrára Imsouanig meg vissza. Egy igazi outsider a muzulmán világban. Sajnálom, hogy többet nem találkoztam vele, de miután visszaértem a saját túrámról, ő pont elindult az ő sétájára.

„Adrien Brodynak” elmeséltem, hogy milyen kellemes élményben volt részem, amikor a bringatúrán megsegített az atlaszi asszony. Durva volt, hogy még csak a szeme sem rebbent, azt mondta, hogy ez a legtermészetesebb dolog. Alap. A rászorulókon és az úton lévőkön segíteni kötelesség. Soha nem tudhatod, hogy mikor és kitől kapod vissza. A Korán szerint, ha egy embert megölsz, az olyan, mintha mindet megölted volna, ha egy embert megmentesz, az meg olyan, mintha az egész emberiséget mentenéd meg. Most lehet, hogy ilyen nincs leírva a Koránban, de nem mindegy, amíg ezek az emberek ennek megfelelően próbálnak élni?

Ezzel összefüggésben Amine a következőképpen adta elő a lényeget azzal kapcsolatban, hogy mennyire praktikus vallás az iszlám (annak ellenére látja így, hogy ő is a belső muzulmánok táborát erősíti):

Öt alap pillére van az iszlám vallásnak:

-Higgy Istenben!

-Naponta imádkozz!

-Ha megteheted, zarándokolj el Mekkába!

-Segíts a rászorulókon!

-Tartsd meg a ramadánt!

Az első pont az egy alapvetés, hiszen ha nem hiszel, akkor nem vagy hívő. A napi imát minden férfinek, akinek módjában áll, a hozzá legközelebbi mecsetben kell elvégeznie. Ez azt jelenti, hogy ha hardcore hívő vagy, akkor napi ötször oda-vissza sétálsz egy egészségeset, a mecsetben pedig technikailag tornázol, vagy jógázol egyet, miközben egy kicsit meditálsz. Be kell látni, hogy ennyi mozgás a modern, egész napjukat a seggükön töltő emberekre nagyon ráférne. A következő három pont némileg összefügg. Mekkába mennie tényleg csak annak kell, akinek van miből, de ha már megy, akkor megtapasztalja, hogy milyen úton lenni. Aki rendesen tartja a ramadánt, az nem csak egy tisztítókúrát/böjtöt csinál végig, de megtapasztalja az érzést, hogy milyen éhezni. Ha ezeket átérezted a saját bőrödön, akkor igazán tudod, hogy mit jelent a te segítséged annak, aki rászorul. Hogy ezt valóban így csinálják, arra számtalan példát tapasztaltam. Marokkó szegény ország, sok a koldus az utcákon. Pár nap után azonban már teljesen természetes volt, hogy nem agresszív velük senki. Sőt! Azok is adnak nekik valamit, akiknek látványosan nincs miből. És ezt a mentalitást már a kisgyerekekbe is belenevelik. Mármint nem a roki koldus gyerekekbe, hanem az összesbe. Azt mondják, hogy most én vagyok a felnőtt, akinek van miből, ezért adok neked csokira, de ne felejtsd el a magamfajtát, ha öreg leszek! Az állam részéről szociális háló gyakorlatilag nincs, szóval erre az alulról szerveződő rendszerre rá is van szorulva mindenki. A háló hiánya abban is megmutatkozik, hogy orvoshoz se nagyon tudnak eljutni a szegények. Ami nekünk egy egyszerű kéztörés, az náluk lehet, hogy egy életre rosszul összeforrt csont lesz. Egy beteg fog nálunk tömés, náluk egy elvesztett fog. Tényleg sok embernek hiányos a fogsora, de biztos vagyok benne, hogy nekik egy tömött sincs. ;)

Találkoztam olyan emberekkel is, akik konkrétan azt mondták, hogy baszódjon meg az egész muzulmán vallás úgy, ahogy van. Ők berberek. Az őseik is azok voltak, és berber földön vagyunk, ami sokkal régebb óta az volt, mint hogy egyáltalán betette volna a területükre a lábát az iszlám. A berberek északnyugat-afrikai őslakosok, akik genetikailag valóban nem arab származásúak. Csak hát jött az iszlám... (eddig sok tuareg zenét osztottam meg. Ők például a legnagyobb berber törzs.)

Meg aztán ott van az a srác, aki szó szerint a következőt írta bele a telefonomba magáról:

"Almowahid=  the one who unite all the beliefs to one and unique belief based on the respect of every culture and philosophies of life and religions and also oculte science. And with tolerance and exchange of knowledge." Hozzám talán ez az álláspont áll legközelebb. Vele a vallás mellett csillagászatról, filozófiáról, psychedeliáról is sokat beszélgettünk. Azért értékelem nagyra ezeket a társalgásokat, mert látom, hogy nekik sokkal több energiába telik beszerezni azokat az információkat, amiket az európai ember már alapvetésnek gondol. Aktívnak kell lenniük, mert magától nem jön szembe semmi, ami előrevihetné a gondolkodásukat.

Ami a muzulmánok kontra mindenki más témát illeti, többféle nézettel találkoztam. Amine-t nagyon zavarja, hogy a vallásuk miatt a világ számos részén utálják őket, holott ők is csak egyszerű emberek, akik senkit sem akarnak bántani. Mások szerint a nagy világvallásoknak tiszteletben kell tartaniuk egymást. Megint mások pedig azt mondják, hogy a muszlimok elismerik az összes nagy világvallás tanait, Jézust is prófétának tartják. Azt mondják, hogy ezek a vallások egymásra épülve alakulnak, fejlődnek és el kell ismerni, hogy a muzulmán ezek közül a legfiatalabb, azaz rendelkezik minden tudással, amit az elődök összeszedtek, és ehhez még a sajátjukat is hozzátették. Szóval ők lennének itt a legprogresszívebbek, a világvallás 5.0.

Az én véleményem (ez a szó itt most ki van emelve. Jelentősége van.) meg az, hogy minden vallásnak meg van a maga helye és ideje, amikor az őt gyakorló társadalom javát tudja szolgálni. Majd miután a benne lévő értékek alapvetéssé válnak egy társadalomban, úgy jár el felettük az idő. Kívánom, hogy minél hamarabb jusson el ide mindenki, és szűnjenek meg az egyházak!

Ui.: a fotót loptam. Ráadásul nem is marokkói, hanem szép. Az iráni Nászir al-Mulk-mecset látható rajta. És aki lőtte, az Mohammad Reza Domiri Ganji. Javaslom nézegetni a beszarás képeit itt: http://gravity.ir/