Ez is egy lazán kapcsolódó írás lesz, mint a vallásos rész, de mégis fontos. Legalábbis nekem az, így megpróbálom átadni azt, hogy miért. Sokan leírták már sokféleképpen, hogy a zene az a közös nyelv, meg hogy így a szeretet, továbbá úgy a terápia, és hogy nem utolsó sorban drog. Igen. Ez így sorban mind igaz. Marokkóban anélkül, hogy kifejezetten kerestem volna, minden nap belefutottam kisebb-nagyobb élőzenés szeánszba. Eszméletlen energia van benne. A legkomolyabb ottani barátságom is egy zenéléssel indult, és összeköltözésbe torkollott (de nem úgy! ;) ).

Sok szűk-látókörű emberrel volt már vitám arról, hogy melyik zene miért szar, vagy jó. Gondoltam, leírom ezeket az embertípusokat, hátha felismered magad. Egyben megvédek minden olyan stílust, amit te nem szeretsz. ;)

Ez meg nem is ember

Egyetlen egy olyan élő emberrel találkoztam eddig a földi pályafutásom során, aki a "Milyen zenét hallgatsz?" kérdés valamelyik verziójára ezt a választ adta: "Én nem szeretem A (!!!) zenét." Tehát nem valamelyik stílust, vagy előadót, hanem A zenét. Ezt én nem tudom kezelni. Mondhatnám úgy is, hogy ilyet még nem basztam.

A csőhallású

Ennél egyel, de csak egyel jobb, ha valaki azt mondja, hogy ő punkot hallgat. De csak punkot és semmi mást. (nincs bajom a punkokkal, bármelyik stílus szabadon behelyettesíthető a mondatba) Az előzőnél annyival jobb, hogy legalább hallgat zenét.

A passzív

Körülbelül a csőhallásúak után következnek az evolúcióban azok, akik sok mindent meghallgatnak, de csak azért, mert sok minden megy a rádióban. Igazából teljesen passzívak és azt hallgatják, amit eléjük tesznek. Azt hiszem, hogy a legtöbb ember ide tartozik. Nyitottnak tűnnek, de igazából a fülük a kommerszhez van szokva, ezért nem vesznek be semmit, ami nem "rádióbarát". A rádióbarátság viszont stílusoktól függetlenül borzasztó precízen kimért, megfelelő mennyiségben adagolt, és mindenek előtt konfliktuskerülő darabokat takar. Legyen semmilyen, mert az a legkevesebb embert fogja zavarni. Itt fontos megjegyeznem, hogy a csirkedarálós vérmetálon, meg káromkodós hipihopin kívül rengeteg olyan finom, magas művészeti értékkel bíró zene létezik, aminek annyi a hibája, hogy más, ezért nem kap esélyt. (példa kakuktojás a Queen Bohemian rhapsody-ja a hossza és felépítése miatt. De gondolom, mostanában mindenki képben van ezzel a sztorival a filmnek köszönhetően.)

Az aktív

És jönnek sorba az egyre nyitottabb figurák egészen addig, hogy eljutunk a kutató mindenevőkig. Nagy pofával idesorolom magamat is. A mai napig komoly energiát fektetek abba, hogy jó zenét találjak stílustól függetlenül.

Nem tudom pontosan, hogy kik mondják, de ha a brit tudósokra hivatkozok, akkor tutira nem vagyok megfogható. Szóval szerintük az ember gyermeke 30 éves korára már megkövült szívvel, szilárd zenei ízléssel éldegél, amin nem nagyon lehet változtatni. Fiatal korban kialakulnak a kedvencek, és minden, ami utána jön, az szar. Ismerős ugye, hogy "Bezzeg az én időmben még volt rendes zene!"? Hogy fiatalon hogyan alakul az ízlésünk, az legalább annyira a környezetünkön múlik, mint ahogy az, hogy mi lesz a vallásunk. Felénk a megkeresztelésről épp annyira nem szokták kikérni a gyerek véleményét, mint ahogy arról sem, hogy tetszik-e neki a zene, amit apuka egész nap bömböltet. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert a tágabb családom férfi tagjai mind zenebuzik, így akárhová fordultam, zenébe ütköztem, méghozzá a legkülönbözőbb fajtákba. A vége az lett, hogy halmozottan függő lettem. Vagyis az egyik vége. A másik, hogy megtanultam azt, hogy nem csak az a jó, amit legelőször hallottam, hanem olthatatlan szomjat érzek minden új megismerésére és kiélvezésére a népzenétől a sötét technón át a metálig és vissza a jazzig. Halló, minden harmincon túli! Cáfoljatok rá a brit tudósokra!

Mulatós, vagy goa?

Ez olyan kérdés, mintha az után érdeklődnél, hogy a rántott húst szeretem-e jobban, vagy a Star Warst. A különböző típusú zenék és azok hatása egyáltalán nem összemérhető. Különböző célokhoz, különböző lelkiállapotokhoz más hang dukál. Mindennek, még a mulatósnak is megvan a maga helye, ahol igenis működik. Pihenés, meditálás nem fog menni arra, amire ugrálni és örjöngeni kell. Van, amire párban lehet táncolni, pörgetni a csajokat, és van, ahol monoton transzba süllyedve eggyé válsz az univerzummal. Van, ami hatására széthasít az erő és energia, a túloldalon meg ott vannak azok a zenék, amik simogatják a hallójárataidat, a lelkedet. Ezekben a különböző variációkban az az átfedés, hogy mindegyik tud közösségi élményt okozni. Ez az a pont, ahol a zene hatására így vagy úgy, de egymásra csatlakoznak az emberek. És a végére hagyom a szerintem legnagyobb közösségformáló erőt, az együtt éneklést. Már az okot ad a boldogságra, ha elkezdesz egy dalt, és egy idegen bekapcsolódik, de amikor ez nagy tömegekben történik, amellett nem tudok elmenni libabőr nélkül. Hunyjuk be a szemünket és gondoljunk a megboldogult Kispál és a borz Zsákmányállatának kiállására koncerten. Anyám... Minnyá' sírok.

Aki nem bírja a Kispált, az 2:06-hoz teker:

Ilyesmi a mai ajánlatom is: Tiken Jah Fakoly egy elefántcsontparti énekes. A marokkói srácoktól kaptam őt is. Soha nem hallottam róla előtte, de biztos híres, mert a szóban forgó koncertet is már 3,5 millióan látták. Igaz, ebből kb félmillió én voltam. Nem kell semmi bonyolultra gondolni, egyszerű felépítésű, fülbemászós reggae, és alapvetően franciául meg angolul bazseválnak. Engem beszippantott az egész. Hátha mást is be fog. 2:20-nál, vagy 21:10-nél hallgasd a közönséget. Meg persze később is sokszor. Liba...

Egy zene akkor működik nálam, ha tudok hozzá kötni valamit. Ha a legjobbat akarod a fülednek és a lelkednek, akkor hangszeres zenét akusztikusan, de legalábbis élőben kell hallgatnod, elektronikus zenét meg megfelelő helyen, megfelelő időben és megfelelő hangcuccon. Nem, otthon nincs olyanod. Ha megvoltak ezek a jó élmények legalább egyszer, onnantól kezdve bármikor, ha felvételről, ha szar minőségben, de újra meghallod az adott (stílusú) zenét, automatikusan előkotorja az agyad a hozzá passzoló libabőrös élményedet. Hiába a mobilodhoz kapott fülesen hallgatod a Slayert villamoson utazva, igazából te az életed első Slayer koncertjén vagy a pogó közepén, és épp leviszi a fejedet a gitár, meg kiüti a helyéről a belső szerveidet a dupla lábdob, akármennyi év is telt el azóta, hogy ezt valóban átélted. (sajnos ugyanez a tétel igaz a fisi-fosi diszkó zenékre is, amik sok ember fiatalkorát meghatározták) Ha nem vagy abban a helyzetben, hogy átélj ilyen dolgokat, akkor képzelőerőre van szükséged, de ne aggódj, az agyad elvégzi a feladatát!

Halló, mindenki! Legalább zeneileg legyetek nyitottak! Elképesztő mennyiségű jó zene létezik a földön, aminek csak szánalmasan kis részét ismerjük. Annyira sok van, hogy ez a szánalmasság akkor is így marad, ha elkezdesz minden nap mást hallgatni, de a próbálkozás jót fog tenni a lelkednek. ;) Az enyémnek is jót tesz.