Kezdjük azzal, hogy a bringázás közben nem hallgattam zenét, hogy érzékeljek mindent, ami körülöttem történik. De ez nem akadályoz meg téged abban, hogy te hallgass. Szóval egy adag afrobeat jön az olvasás mellé. Igaz, hogy londoni, de nyugat-afrikai alapokból táplálkozva, rezes front-lányokkal. Szóval hajrá!

Béreltem bringát két napra, hogy körbejárjam a környéket. Jasintól, a fűszerestől kaptam egy bicikli-dealer telefonszámot. Megbeszéltük a helyszínt és odahozta a járgányt bukóval, pumpával, azonban zár nélkül. Azt mondta, hogy az egy kamu biztonságot ad az embereknek és akárhol ott merik hagyni, mert hát le van zárva. Aztán meg csodálkoznak, hogy mások úgy érzik, hogy nekik lett otthagyva a bicikli. Szóval ha megállok, ne zárjam le, hanem figyeljek rá. Azt is mondta, igaz, hogy több pénz, de kell nekem ilyen lufi kerekes hegyi bringa, mert különben beszarok. Teljesen igaza volt. Ha jól emlékszem, az ár 20 EUR/nap/bringa volt. Én meg ebben a pillanatban vettem észre, hogy nincs nálam elég készpénz. Azonnal a következőt monda a fickó: szüksége van a pénzre, de ha meg vagyok szorulva, akkor odaadja olcsóbban is. Megköszöntem a jószívűségét, és mondtam, hogy majd veszek le a kártyámról és utólag kifizetem. Másnap így is történt.

Sidi Kaouki, egy cuki kis szörfparadicsom volt a kitűzött cél. Négy óra oda. Gondoltam, ott jól megkajálok és vissza is érek sötétedés előtt. Fél óra alatt magam mögött hagytam Essaouirát minden külvárosával és aszfaltos útjával együtt, és belegurultam a vidékbe. Az utam legnagyobb része cserjéseken keresztül vezetett, és alig találkoztam élő emberrel. Nagyon szép, elveszni való vidék ez, ahol fákon legelő kecskéken, meg kavicsot legelő teheneken és az őket őrző pásztorkutyákon kívül semmi nem zavarja meg a nyugalmat. Mondjuk egy alkalommal nekem sikerült a feltűnésemmel leellenőrizni, hogy a kutyák jól végzik-e a dolgukat. A pásztor elégedett lehet velük, mert amíg elő nem bújt és rájuk nem szólt, addig nekem nem volt esélyem továbbmenni. Keresztültekertem pár településen, amik határozottan a boszniai hegyvidéki falvakat juttatták eszembe. Kövekből épült házak, kerítések, csend és nyugalom. Az utcákon csak manók sétálgatnak. Az utak mentén viszonylag sok közkút van ivóvízzel, de beszari módon nem mertem inni belőlük. Egyáltalán nem voltam felkészülve egy hasmenésre és kedvem sem volt hozzá, hogy végigcsináljak egyet a marokkói pusztaságban egyedül.

Az átlagos út. Nem országútihoz, vagy kempinghez van kitalálva.

A táj. Szóval ez élőben olyan, hogy innen alig tudtam továbbmenni. Porn. 

Néhol volt egy kis aszfalt is:

Egy manó egy faluban:

Sidi Kaouki még annál is kisebb, mint amire számítottam. Se ATM, se egyetlen hely, ahol lehetne kártyával fizetni. Mondtam már, hogy sikerült készpénz nélkül elindulnom? De. Az első büfében, ahol megkérdeztem, hogy fizethetek-e kártyával, Zineb próbált meg segíteni. Ő egy hetven pluszos asszony az Atlasz hegységből, aki tökéletes angolsággal magyarázta el, hogy hol próbálkozzak. Miután nem jártam sikerrel, kérni akartam a palackomba vizet a visszaútra. A néni erre leültetett és azt mondta, hogy Marokkóban senkit nem hagynak cserben, aki úton van, majd jól megetetett és megitatott. Hihetetlenül jól esett ez a kedvesség, amit annyival érdemeltem ki, hogy balfasz módjára felkészületlenül indultam útnak. Itt ettem először savanyított répát. Zineb saját maga készíti atlaszi recept alapján.

A hely maga nagyon szép, kezdő szörfösök gyakorolnak, akiknek még az is gondot okoz, hogy ne dobja őket vissza a víz, tevék pihengetnek, lovasok vágtáznak fel-alá a homokban.

A visszaúton pont beletrafáltam az egyik városkában az iskolaidő végébe, és rengeteg egyenruhás kiskópé gyalogolt haza. Sorban köszöntek rám, hogy bonjour monsieur! De úgy ám, hogy majdnem kiestek a szájukon. Bonzsúúúúr monsziőőőőőőő!!!! Hát, nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Egyébként az iskoláik ezekben az elmaradottnak tűnő településeken is kifejezetten jó állapotúak, nem elhanyagoltak. 

Az esti visszaérkezésemkor a rijadban, ahol megszálltam, közölték, hogy nincs lehetőség, hogy bent valahol bezárjuk a biciklit, de egész nyugodtan hagyjam kint a falnak támasztva. Az utcán, lezáratlanul, éjszakára. Visszakérdeztem, hogy ez most komoly-e. Az volt. A recepciós lány mondta, hogy egyrészt van kamerájuk, másrészt amúgy se lesz baj. Ha te mondod... Otthagytam és reggel meg is volt. (A térfigyelő kamera jelenléte mennyire szokta elriasztani a tolvajokat?)

A következő napon a külvárosban bringáztam, és elindultam a végtelennek tűnő óceánparton északnak. Gondoltam, majd eljutok a szikláig, amit a távolban látok és utána visszafordulok. A visszafordulás hamarabb történt meg, mert egy idő után úgy éreztem, hogy ha egy hétig megyek egy irányba, akkor se lesz közelebb a sziklafal. Nyugalom az itt is volt, alig találkoztam emberrel. A kikötőben sivákoló és botrányosan viselkedő sirályok itt csendben aludtak nagy hordákban.

Az óvároson kívüli "taxi droszt": nem turista látványosság. A helyi lakosság előszeretettel használja a lovas kocsikat. Valószínűleg a nevetségesen olcsó motorizált taxiknál is olcsóbbak.

Nem nagyon tudnak mit kezdeni a szemetükkel. Építési törmelékből konkrét hegyeket halmoztak már fel a külvárosi részeken. Azért ezekből a házakból elég menő kilátás is lehetne, ha a kép alján nem zavarna be a sitt:

Ez a cucc meg konkrétan permetszer szagú levet folyat az óceánba néhány kilométerre a várostól. Sajnos ezt a bánásmódot még a Duna is megkapja. Ettől függetlenül nincs felmentés. Lófaszt a szájába minden felelősnek!

Napozó medúza:

Napozó sirályok:

A külváros szegény része:

 "Fantáziadús" külvárosi negyed:

Miután leadtam a bringát, benéztem egy afrikai hangszerboltba. És itt, ekkor dőlt el, hogy még egy szintet ugrok a sűrűjébe, csak ezt akkor még nem tudtam... Vasárnap folyt. köv.