Irigylésre méltó lazaság

Szóval van ez a főtér, ami mellett toltam magamba az óceáni "mindenjót", miközben egy csapat 3-5 éves kisgyerek rohangászott és játszott egymással. Akinek volt már lehetősége kisgyerek nevelését közelről megnézni, az tudja, hogy mit jelent az, amikor egy ilyen kölök a nagy rohanásban egyszer csak megmerevedik és odakoncentrál magára. Dolga végeztével levetkőzött, és bebaszta egy kerítésén át a helyi bank előkertjébe a szaros gatyáját, és játszott tovább egy szál pöcsben, mintha semmi nem történt volna. Nemsoká megérkezett anyuka, aki kiszedte a nadrágot a kertből, kitakarította a gyereket és hagyta tovább rohangálni. A körülöttem lévő emberek, akik ezt az egészet végignézték, vérmérséklettől függően vagy mosolyogtak, vagy röhögtek. Senki nem volt felháborodva. Én sem.

Aki új zenét mutat, az fontos.

Újabb este, újabb cuki hely, ahol gnaoua koncertre megyek. És ha már megint zene, akkor jöjjön a hallgatni-való is! Ez most olyan anyag, ami nem működik akármikor, de amikor a helye van, akkor nagyon be tud találni. Marokkóban megismert lengyeleknek köszönhetem, hogy tudomást szereztem erről a texasi zenekarról, akik thai folk (nem tévedés) beütésű pszichedelikus surf rockot játszanak. Mindezt csak úgy mondom, nem kell megjegyezni, csak meghallgatni. A dobos halálosan pontos és fenomenálisan egyszerű játéka, a finom basszus-szőnyeg a hölgytől, és az a gitárjáték... Ultimate szeretkezős zene.

Ha végighallgattad ezt az 52 percet, vissza is térhetünk a teázóhoz, ahol épp egy marokkói-jamaikai keverék, szőrös, raszta manó a fő produkció. A szünetben elindul egy karaoke parti, amit a hely üzemeltetői indítanak be jól. Vajon a medinán belül élés előfeltétele a muzikalitás? Időközben befut egy lengyel pár, és megkérdezik, hogy gond lenne-e, ha zenélnének egyet ők is. A csaj gitározik, és földöntúli lágy hangon énekel. A faszija meg egy vicc. Egy jelenség, akit nézve csak a jókedv megengedett. Hivatalosan dobos, de csak azért, hogy legyen valami ürügye arra, hogy a csajával utazhasson. Keresi a ritmust, néha véletlenül rábasz a dobverővel. Rövid időn belül nagy jammelésbe torkollik a koncert, mindenki játszik mindenen. Én is, de csak kongázok. Nagyon jók az energiák, de a helyen csak teát lehet kapni, így pár óra elteltével az egész banda átvándorol a lyukba egy sörre, majd onnan az óceánpartra, ahol folytatódik a zene, tánc, majd alvás a homokban.

A manó:

Vajon kik a lengyelek?

Közeledik a vég

Az utolsó néhány napra megérkezett a testvérem és két barátom, hogy hazavigyenek. Innentől kezdve már más üzemmódban működtünk, és tettünk egy kisebb körutazást is. Többek közt megtapasztaltuk, hogy Agadirba nem érdemes menni, nincs ott semmi. Legalábbis az összes többi helyhez képest, ahol jártunk. 1960-ban egy földrengés eltörölte a várost a föld színéről és európai mérnökök segítségével építették újjá. Az eredeti városból semmit nem idéztek fel. Egy egyszerű turistaparadicsom. Fürdeni meg szörfölni jó.

Azért velük is megnézettünk egy jóféle naplementét a városfal és az óceán között, és erről ugrik be, hogy majdnem elfelejtettem egy közbiztonságot érintő történetet, amiből következik gyorskapcsolással egy másik. A naplementére várás közben egy kapucnis gyerek elsprintelt köztünk. Azonnal gyanús volt, de ehhez nem kellettek női megérzések, látszott, hogy rossz fát tett a tűzre. Talán fél óra ha eltelt, már jött is két civil-ruhás rendőr és végigkérdeztek minket, hogy mit láttunk. Kiderült, hogy a kapucnis rossz fiú egy turistalány kezéből kapott ki véletlenül egy telefont és ezért volt annyira sietős a dolga. Amine egy napra rá már újságolta, hogy elkapták a gyereket és visszaszolgáltatták a telót a gazdájának. (Nos, voltam már elszenvedője betöréses rablásnak, ahol egy egész nyaraló csapat értékeit vitték el a nyaralóba betévedő felebarátaink. A kiérkező helyszínelők elvégezték a munkájukat, de azért elmondták, hogy mennyire utálják, amikor feleslegesen dolgoznak, mert ilyen ügyekkel nem foglalkoznak a helyszínelés után, szóval az égvilágon semmi eredményt ne várjunk. Nem is tévedtek a rendőr urak.)

És a fentiből jön a következő telefonos történet: Amine még hetekkel a megismerkedésünk előtt volt egy barátjánál Sidi Kaoukiban és ott felejtette a telefonját. Emlékeztek, ez az a kis szörf-falu, ahová elbringáztam itt:

A marokkói vidék bringával 09.

Amikor az éjszakai hippi-tanya látogatásunk volt, akkor viszonylag közel voltunk ehhez a városkához. Amine azonban úgy volt vele, majd meglesz az a telefon egyszer, nem fog érte elmenni. Tegye fel a kezét, aki el tudja képzelni most az életét heteken, vagy akár hónapokon át telefon nélkül! Vagy mondjuk épp ne legyél telefon nélkül, csak ne legyen térerőd! De azért ne legyen, mert olyan helyre mentél, ahol nincs. És a kezdeti elvonási tünetek után érezd jól magad!  

Tibor, Djallil, Amine, Borisz és Mátyás:

Útban Imsouane felé és ott:

Már megint hová készül a nap?

Imsouane-i kikötő:

Ez megint egy szörfparadicsom kezdőknek. Erre a sportra egyszer még befizetek...

Vészesen közeledünk ennek az útnak a végéhez, de pár dolog azért még hátravan, szóval stay tuned! Ja, és van Facebook oldal ehhez az egészhez a jövőre (vagy inkább a múltra?) való tekintettel. Lehet jönni oda is. ;)