Helló mindenki! Folytatódik a vendégeskedés. A mai adagban a barátom lelkében megindul a metamorfózis. Nézzük együtt, milyen csuda kis pillangókká válnak a rossz gondolatok/megérzések! Fogyasztása mellé valami jó egri száraz vöröset javaslok:

Amikor leültem, és elkezdtem írni, azt hittem letudom majd a mondanivalómat egy poszttal, ahol összefoglalok mindent. Végül rá kellette jönnöm, hogy sokkal több volt ebben, mint két oldalnyi értekezés arról, milyen jó utazni. Egy rövid, de tartalmas fizikai és lelki utazáson voltam én is. Ennek a következő állomását olvashatjátok alább.

Essaouira - A befogadott kulturális sokk

Abban a bizalmatlan állapotban, amiben voltam, az éjszaka fénytelensége megszépítette a várost és elfedte a hiányosságokat. A többórás vezetés és kaotikus állapotok után a csendes éjszakai környék részleges megnyugvást hozott. Zoli (szerk.: a 22. résznél járunk és lehetséges, hogy eddig még nem árultam el, hogy ez én vagyok? :) ) barátunkkal egy előre megbeszélt helyen találkoztunk és már mentünk is a szállás felé. Miután belaktuk a szobánkat természetes volt, hogy látogassuk meg a marokkói éjszakai életet, egy helyi koncerttel és vacsorával egybekötve. Itt lehetett észlelni először, hogy számára milyen biztonságérzetet és magabiztosságot hoztak az eltelt hetek. Otthonosan mozgott a helyiek között és a városban is. Beültünk a helyre, amit választott és itt érkezett meg az első enyhülés. Bízva benne, mertem ételt rendelni és vállalkoztam is rá, hogy eszem belőle. Az étel nem volt kiemelkedően finom, de nem is volt rossz, vagy ehetetlen. Vacsora közben folyamatosan jöttek a helyi barátok. Ki ezzel kínált, ki azzal, ki adott valamit, más pedig kért az ételből. Na itt álljunk meg egy pillanatra… Amikor adtunk az ételünkből, kézzel ettek belőle, amire nekem természetesen nagyon kikerekedett a szemem. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam félretenni az ellenérzésem, mégiscsak én vagyok itt a vendég. Zoli visszahozott: ez itt így szokás.

Másnap reggel egy jó kiadós alvás után nekiindultunk felfedezni a várost. Megbeszéltük, hogy mindenképp egy reggelivel kezdjük a napot. A helyi halpiac felé vettük az irányt, viszont mielőtt megérkeztünk volna, egy cukornáditalt készítő utcai árusba botlottunk. Soha nem láttam és nem is kóstoltam ilyet. Ahogy ittam a korai napfényben enyhén kótyagos reggeli fejjel a nedűt, valami megváltozott. Olyan érzés kerített a hatalmába, hogy most jó helyen vagyok. Pont ott ahol éppen abban a pillanatban lennem kell. Nem egy multi cég földszinti kávézójában, hanem egy marokkói tengerparti város piaci forgatagában rengeteg furcsa és idegen ember között, akiktől valószínűleg sokat fogok még tanulni ebben a pár napban. Befogadásra került az a bizonyos kulturális sokk, körbevett, belenéztem és nem találtam benne semmi ijesztőt.

Préselődik a nádból a cukros lé:

Innen átmentünk a halpiacra, ahol megvettük az aznap reggel kifogott friss halat, és még ott meg is sütötték nekünk. Nem vagyok nagy halrajongó, ha tudok választani, magamtól nagyon ritkán választom. Itt viszont nagyon a helyén volt. Nem mondanám, hogy életem legjobbja volt, de ott abban a pillanatban jól esett.

A reggeli után meglátogattunk egy fűszerárust, akivel Zoli többször is beszélgetett már. Ő volt az első, aki valami folytán jól beszélt angolul. A többiek, akikkel addig találkoztunk, mind az utcán szedték fel a nyelvet és nem használták pontosan. Viszont így ki az, akit érdekel ez? Nálunk is sokan beszélnek idegen nyelven, de nem mernek megszólalni, kerülik azokat a szituációkat, ahol kapcsolatot lehet létesíteni idegen emberekkel. Mennyit is vesztenek ezzel? Én is ilyen voltam az első hosszabb kint tartózkodásom előtt. A kapcsolat és a kommunikáció a lényeg. Vissza a fűszereshez: Lehetett látni rajta, hogy sok mindent megélt ember. Kiegyensúlyozott, nyugalmat árasztott, kedves és vendégszerető volt. Alig ültünk le az üzletében, máris készült a különleges tea a számunkra, pedig szóltunk, hogy most nem veszünk semmit. Úgy éreztem itt nem is ez volt most a lényeg, kellett neki a társaság, az új élmények. Beszélgettünk életről, nőkről és politikáról. Engem nagyon meglepett, hogy soha nem hagyta el Marokkót, pedig világlátott ember benyomását keltette. Lehet mást és máshol látott, vagy csak megfelelően befogadó volt az őt ért helyi ingerekre. A tea már fortyogott is a 3 négyzetméteres üzletének közepén felállított forraló edényben. Természetesség, lazaság, nem volt túlgondolva. A tea maga pedig nagyon frissítő volt, aznap reggel már a második ilyen élmény, ami könnyedén nyomott át az esetleges délelőtt holtpontokon. Az egész mellé még kaptunk egy fűszer gyorstalpalót is, itt kóstoltam életembe először fakérget. Érdekes élmény volt, ha lesz lehetőségetek kóstoljátok meg! (Szerkesztői megjegyzés: a fakéreg fahéj volt (cimet). Két félét kaptunk, hogy érzékeljük a köztük lévő különbséget)

A fűszer-iskola után elindultunk, hogy felfedezzük a várost, ami olyan volt, mintha egy bombázás után lettünk volna. Mint később megtudtuk, valamilyen állami nagy embert vártak a városba (szerk.: a királyt magát, akire már évek óta készülnek, de soha nem ér oda) és emiatt az összes belvárosi sétáló utca köve fel volt törve és minden öt méteren a munkásokat kellett kerülgetni. Nem könnyítette meg, hogy végre napfényben szépnek lássam a várost. A szűken vett belváros után jött a kikötő és az itteni halpiac a maga sajátos forgatagával és szagával. Ebbe a kikötőbe hozzák be a hajnalban kifogott halakat, és innen mennek tovább a városba és még tovább. Az egész úgy nézett ki, mint a magyar vidéki ócskapiacok: sok ember, minden iszonyat régi és rozsdás. Annyi a különbség, hogy itt nem régiségeket és traktor alkatrészeket árultak, hanem frissen kifogott tenger gyümölcsét. Ezt csakis a képekkel lehet visszaadni. A halmaradékok miatt mindenhol rengeteg kövér, jóllakott sirály volt. Ezért esett az meg, hogy egy közeli elrepülés alkalmával éreztem, hogy valami koppant a fejemen. Igen, jól gondoljátok, az történt. (szerk.: az állagát ismerve inkább placcsant az, mint koppant) Egyetlen szerencsém volt: a szél miatt fent volt a kapucnim, ami megvédett attól, hogy a jól borotvált, kopasz fejemen landoljon a kikötői végtermék. Egy ilyen után csakis jól alakulhatott a nap hátralevő része.

A szerencse:

A nap további részében már csak sétálgattunk a városban meg-meg állva egy-egy frissen facsart gránátalma-, vagy narancslére. Estére meghívásunk volt a város egyik a helyiek számára fenntartott kocsmájába (szerk.: a Lyukba) Itt egy újabb, még mélyebb rétege tárult fel Marokkónak.

Látjátok, még két posztba se fért bele, szóval a vendégeskedés továbbra is folytatódni fog. Remélem, senki nem bánja!